Nem tiszta forrásból

Tabuk dőltek az elmúlt hónapokban, amikor is azon országok gazdasági vezetőinek, módos magánszemélyeinek százai kapcsán vetődött fel az adócsalás, az adózatlan pénzek külföldre menekítésének gyanúja, amelyekről eddig azt gondoltuk, hozzájuk szeretnénk hasonlítani az adózói fegyelemben. Mégis, egy liechtensteini bankból leplezetlenül kilopott s számos állam adóhatóságának értékesített banki információkból egyelőre csupán régi uniós tagállamok, illetve az Egyesült Államok és Kanada adóhatósága jutott olyan következtetésre, hogy adózóik százaival kapcsolatban mutathatnak ki terhelő adatokat. Hasonló híreket például az elmúlt években csatlakozott uniós tagállamokból nem hallhatunk, miközben az adatokat a német adóhatóság ezen országok hatóságainak a számára is hozzáférhetővé tette.

Mégis elhamarkodott lenne olyan következtetésre jutni, hogy ezek szerint nincs összefüggés gazdasági fejlettség, társadalmi öntudat és felelősségvállalás, valamint az adómorál között, s Európa nyugati fele hasonló problémákkal küzd, mint a mi régiónk. Először is, noha nagy a gazdasági vezetőket, ismert személyeket érintő botrányok hírértéke, Németországban, Franciaországban, Olaszországban még mindig csupán néhány száz érintett magánszemélyről beszélünk, míg hazánkban nagy örömünkre szolgálna, ha az elérhető statisztikák alapján csupán ekkorára becsülhetnénk az adókikerülők körét. Másrészt talán sokkal lényegesebb szempont, hogy a jövedelmek külföldre csoportosításának tekintetében a fent felsorolt államok szabályozása lényegesen szigorúbb, mint például Magyarországé, ahol ugyanezen ügyletek számos legális formája ismert. Amiért tehát például egy német vagy francia magánszemélyt a saját adóhatósága üldözheti, annak számos esete hazánkban csupán a folyó fizetési mérleget érintő statisztikai adat, azonban az adóhatóságnak az adott ügylet összes körülményének ismeretében sem állna módjában adófizetési kötelezettséget megállapítani. Hiba lenne tehát olyan következtetést levonnunk, hogy a botrányban érintett országokhoz képest is ne lenne még mit fejlődnünk, akár szabályozásunk, akár társadalmi felelősségtudatunk tekintetében.

Az ügynek emellett csak első látásra másodlagos morális mellékszála, hogy a kontinensszerte zajló nyomozás alapja bevallottan illegális forrásból származó adathalmaz. Egy korábban pénzbüntetésre ítélt és ezért elbocsátott banki alkalmazott előbb eredménytelenül fenyegette korábbi munkáltatóját, majd a legutóbbi hírek szerint mintegy 1,1 milliárd forintért adta át a lopott adatokat Németország adóhatóságának, de úgy tűnik, más államokéival is üzletet kötött. Az ügy előtörténete mind a mai napig mindössze Dánia adóhatósága számára vetett fel erkölcsi aggályokat, mindenki más arra jutott, hogy az adójogszabályok betartatása olyannyira mindent megelőző cél, hogy annak minden más jogelv érvényesítését alá kell rendelni.

Nem csupán jogelméleti, hanem praktikus vonulata is van annak a kérdésnek, hogy ha a közhatalom a jogszabályok betartatása érdekében egyszer csak maga lépi át a jogszerűség határait, azzal valójában javítja-e vagy legalább annyira rontja is a jogkövetési hajlandóságot. Amikor egy hatóságnak lényegében semmilyen következményekkel nem kell számolnia, bármennyire is megalapozatlan valamely eljárása vagy határozata, az kritikus költségvetési helyzetben extrém következményekkel járhat, miközben csak látszólag és eseti jelleggel hathat jótékonyan az adómorálra. Ha ugyanis az adóbevételek gyűjtése a jogszabályi előírásokra, alkotmányos elvekre való tekintet nélkül történik, az az eseti elijesztésre alkalmas lehet ugyan, a beszedés morális alapjait azonban előbb-utóbb felemészti, és éppen az adókikerülésre ad erkölcsi felhatalmazást. Márpedig ahogy egy banki adatvédelmi rendszeren, úgy az adójogi szabályozáson is elkerülhetetlenül található rés, akárhányat is tömtek be korábban közülük.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója