Nincs elég hivatal?

Legutóbb Christoph Rosenberg, a Nemzetközi Valutaalap közép-európai és baltikumi képviselője is felvetette az ötletet, pedig róla széleskörűbb globális áttekintést feltételezne az ember, mint a belföldi ötletadókról, akik között, ha nem is kezdeményezőként, de Kovács Árpád, az Állami Számvevőszék elnöke is megtalálható.

Végignéztem az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, a Német Szövetségi Köztársaság, Franciaország, Spanyolország és Ausztria költségvetésért felelős főhatóságának feladatait és/vagy szervezetét, és azt találtam, hogy az Egyesült Államokon kívül nincs a kormánytól, illetve a pénzügyminisztériumtól (esetleg pénzügy- és gazdasági minisztériumtól) azaz a kormánytól független költségvetési hivatal. Épp ezért nem is létezik olyan költségvetési „szertartás”, mint ami az Egyesült Államokban megfigyelhető.

A különbség oka az alkotmányok eltérésében található. Franciaországban ugyan előfordul, hogy az erős jogokkal rendelkező elnök a miniszterelnök ellenzékében ülő párthoz tartozik, de az elnöki előjogok a külpolitika és a honvédelem területén érvényesülnek, a belpolitika, a gazdaságpolitika is a kormány feladata. Ezért Franciaországban, akárcsak a többi parlamentáris demokráciában, a költségvetést a parlamenti támogatással rendelkező kormány nyújtja be. Az ellenzéknek nincsenek hivatalos költségvetési intézményei, csak szakértői és „szakpolitikusai” vannak, az utóbbiak, mint képviselők helyet foglalnak  a parlament illetve annak házai által  megválasztott, költségvetésben illetékes bizottságaiban. Így vesznek részt a költségvetés előkészítésében is.

Az Egyesült Államokban azonban a hatalom megoszlik az elnök és a két házból álló kongresszus között. A törvényhozó a kongresszus, a végrehajtó az elnök Az eredeti alkotmányban nem esik szó a kormányról, csak az elnökről, akinek a szenátussal összhangban kell kormányoznia, s ehhez kikérheti a végrehajtó hatalomban őt támogató „osztályok”  „főtisztviselőinek” véleményét (mint 1948/49-ben Magyarországon, de ott a kormánynak voltak „osztályai”). A kormány (a „government”) államapparátust jelent, a mi kormányunknak megfelelő testület a „cabinet”, amelynek eredetileg, 1789-ben három tagja volt,  (álllamtitkár= külügyi, pénzügyi, hadügyi „titkár”) a negyedik (a főügyész) csak négy évvel később lett a kabinet tagja, mint igazságügyi „titkár”. A pénzügyminiszter tehát az őstagok közé tartozik. A kormány ezután 1849-ben bővült a belügyi tárcával. A minisztereket (a szó "amerikaiul" akkor minden köztisztviselőt jelentett.) a kabinet tagjait az elnök nevezi ki, neki felelősek. Olyan, mint a „minisztertanács”, ahol szavaznak, nincs: alkalmanként hívja össze az elnök.

Ami a költségvetést illeti, az európai pénzügyminisztereknek az „igazgatási és költségvetési hivatal” (OMB) igazgatója felel meg. Ez a hivatal a pénzügyminisztérium költségvetési irodájából Nixon elnöksége idején alakult, és ma az elnök irodájának része, mint például a nemzetbiztonsági vagy a gazdasági tanácsadók. Főnöke ma a kabinet tagja. Ez a hivatal állítja össze az elnöknek a következő október elsején kezdődő évre vonatkozó költségvetési javaslatát, amelyet az 1974-es törvény szerint minden januárjában kell a kongresszus két házának megküldeni. Azok április elejéig vitatják, majd a két ház költségvetési bizottsága „költségvetési határozatot” hoz róla, ez tartalmazza a hitelfelvételi limitet is. Ezeket kétpárti, közös bizottság hangolja össze, ezután fogadnak el mindkét házban egyszerű többséggel külön felhatalmazási törvényjavaslatot, majd – az eltérésekről megalkudva, - kongresszusi felhatalmazási törvényjavaslatot. (Időnként szükség van külön, ugyancsak egyszeri többséggel elfogadott „kiegyezési, tkp. módosítási törvényjavaslatra”, amely több előirányzatot tartalmaz egyes kongresszusi bizottságok számára a költségvetési javaslatok módosításának korlátairól.) Ez kerül vissza az elnökhöz, aki vagy elfogadja, vagy megvétózza az egészet. A vétót csak a két ház külön-külön kétharmados többséggel érvénytelenítheti.

Nos, ennek a közös bizottságnak az elnöke irányítja a kongresszus pártonkívüli költségvetési hivatalát (igazgatója jelenleg Peter Orszagh), amely a bizottságok munkájának szakmai támasza. Munkájára éppen a párhuzamos költségvetési vitákhoz szükséges számítások, összegzések hatástanulmányok miatt van szükség. (A KGST idejében a magyar-szovjet ártárgyalásokon egy öt fős stáb minden nap készített aktuális mérleget.)

Nem feltétlenül a függetlenség miatt, hanem azért is, mert a kormány apparátusa ekkor már a következő költségvetésen dolgozik. A végleges költségvetési törvényt a költségvetési év kezdetéig meg kell hozni. Ha ez nem sikerül, megszabott rövid időre szóló határidőig „folytatási törvényt” lehet elfogadni, ha ez meghiúsul, a nem létfontosságú állami intézmények leállnak, ami Clinton idejében meg is történt. Végül a költségvetés végrehajtásának ellenőrzését a bíróságokhoz hasonló függetlenséggel rendelkező állami számvevőszék vizsgálja.

E - napi munkát végző külpolitikai újságíró számára három egymással párhuzamosan folyó -látványos procedúra ellenére a költségvetési egyensúly politikai és közgazdasági feltételektől függ, és nem a hatóságok feje felett lebegő hivataltól. Magyarországon a felelős döntést az alkotmány szerint csak a kormány hozhatja meg. (Ettől függetlenül a számvevőszék előzetes véleményezési joga nem volna rossz gondolat. Bár ehhez más tudás kell, mint a törvényesség ellenőrzéséhez.)

Bizonyíték erre, hogy az európai mérték szerint liberális Clinton második kormánya nagy többletet hagyott hátra, míg a szigorúan konzervatív, istenfélő Bush II. minden valószínűség szerint óriási hiánnyal fog zárni.

Ennek fő oka az iraki háborúban aratott győzelem utáni zavaros iraki (és afganisztáni) helyzet, amire nem készültek fel. (A felelőst most keresik az egymásra mutogatók között.) Hogy megtehették, annak közgazdasági okai vannak: a dollár nemzetközi fizetőeszközzé vált, az amerikai állampapírok  az aranyat váltották fel, ezért az eladósodásnak, legalább is eddig, nem volt monetáris korlátja. A partnerek viszont egyrészt fontosabbnak tartották a foglalkoztatást, a szociális jólétet a külgazdasági egyensúlynál, másrészt az amerikai gazdasági fejlődés vonzotta a külföldi tőkét.