Tisztítótűz a válságból?

Még mindig nagy számban koptatják munkahelyük padlózatát olyan banki vezető közgazdászok és piaci elemzők, akik felháborodnak az egymást lassan végeláthatatlan sorban követő mentőakciók láttán. Ők még a válság „tisztítótüzében” hisznek, hangosan követelik a veszteségek leírását, a bukottak félreállítását, hogy – immár teljesen megújult alapokon – újra megindulhasson a fellendülés. Ők még emlékeznek a gazdasági ciklusok olyatén leírására, amely szerint a fellendülés, a konjunkturális csúcspont, majd a lejtmenet után mindig jön egy újabb fellendülés.

A gazdaságban az utóbbi évtizedek során olyan változások mentek végbe, amelyek miatt a régi tankönyvek már régen használhatatlanná váltak. Nyilván tudják ezt a rendszert működtető – mindenekelőtt a Federal Reserve és az amerikai pénzügyminisztérium parancsnoki posztjain tevékenykedő – menedzserek: az egyik cölöpöt a másik után hordatják a pénzügyi rendszer építményének aládúcolásához, hogy megakadályozzák a teljes összeomlást. Hiába vonnak párhuzamokat korábbi válságokkal – a rövidebb emlékezetűek a hetvenes évekkel, a gazdaságtörténetet jobban ismerők pedig egyenesen a harmincas évekkel –, ha most szabadon hagynák a rendszert, akkor nem öntisztulás következne be, hanem bizonyosan soha nem látott összeomlás.

Ez azonban egyelőre nem fenyeget, mert rendelkezésre állnak eszközök, amelyekkel ugyan nem lehet kizárni jelentős számú befektetői csoport súlyos veszteségeit, de mozgásban lehet tartani a gazdaságot és a fejlett világ társadalmait. Alacsonyabb szinten és technikailag legalábbis, mert a Nyugat mély erkölcsi válságának kezelésében egyelőre a bajok felismeréséig sem sikerült eljutni.

Korábbi zavaros időszakokkal összevetve elsőként az a különbség látszik, hogy akkor a válság a rendszer perifériáján volt tartható, akár földrajzi értelemben (latin-amerikai, ázsiai, oroszországi stb. válságok), akár a gazdaság szerkezetét illetően. Ez utóbbira példa a nyolcvanas évek amerikai takarékbanki krízise, amelynek jobbára csak nagyszámú agrártermelő látta a kárát. A harmincas évek mély depressziójának kezeléséhez rendelkezésre állt volna – az aranystandard 1933-as feladása után – a szabad pénzteremtés és ennek révén a keresletélénkítés, ehhez azonban nem mert folyamodni az eladósodástól félő politikai vezetés. E gátlások feloldásához 1941-ig kellett várni, amikor az USA háborúba lépése hitelfelvételi kényszert teremtett, ezáltal meghozta a bizonyságot a likviditásteremtésnek a kollektív depressziót oldó jótékony hatásaira.

Most gyökeresen más a helyzet. A globális gazdaság likviditásbőségben úszik, a bankok ennek ellenére nem mernek hitelezni, még egymás között sem. Ez utóbbi mozzanat mutatja világosan, hogy a korábban a rendszer peremére szorított zavarok után most a gépezet középponti szegmenseinek működésében vannak súlyos fennakadások.

Még egy-két évtizede is egy esetleges fogyasztói pánik látszott a rendszer leggyengébb pontjának, ma viszont – egy informatikai szakkifejezéssel élve – a „rendszermagból” jönnek pánikra utaló hibaüzenetek. Eközben a fogyasztás visszafogása immár alig fenyeget, mert a gyorsan dráguló energia-, élelmiszer- és más költségek miatt már nincs olyan keresleti tétel, amit vissza lehetne tartani.

A jelenkori kapitalizmus egyik jellemvonása az, hogy nem mer teret engedni a sokáig éltető elvként fenntartott „teremtő rombolásnak”, nincs bátorsága a bukottak félreállításához. Ingatlanpiaci korrekciók korábban is voltak, akkor a fizetésképtelen adósok házait-lakásait gondolkodás nélkül elárverezték. Ma kormányzati vezérlettel szerveznek átütemezési és adósságelengedési akciókat, a Fed „junk” kategóriájú (magyarán silány) és névértéküknek talán a töredékét érő ingatlankötvényeket fogad be hitelei biztosítékaként, s ezzel lényegében monetizálja a csődtömeget, ahelyett, hogy ennek felszámolását kényszerítené ki.

A szerző a Világgazdaság munkatársa