Vissza a gyökerekhez?

Azt már az ülés előtt tudni lehetett, hogy az állam- és kormányfők ezúttal nem „döntéshozó csúcsra” gyűlnek össze, hanem „menedzsmenttípusú” beszélgetésre. Ez még nem lett volna újdonság, végül is az uniós döntéshozási folyamatok gyakran több esztendeig is elhúzódnak – legutóbb a hétéves költségvetés ügyét mintegy három éven keresztül vitatták –, és ilyenkor a közbülső időszak találkozóin sokszor csak lendítenek egyet a folyamaton, amúgy a munka alsóbb szinteken zajlik. Ami egyedülállóvá tette a mostani ülést, hogy ezúttal még a háttérben sem zajlott fajsúlyos drámai huzakodás. Nem lógott a levegőben EU-intézményi disputa, nem borzolta a kedélyeket a szavazati arányok majdani módosításának, a vétójog újabb területeken történő megszüntetésének és hasonló ügyeknek a folyamatban lévő vitája. Nem kellett személyi kérdésekben dönteni, nem folyt a háttérben késhegyig menő harc arról, melyik ország mennyit fizessen majd be a közös kasszába a következő pénzügyi időszakban, és még csak a tagállamokat megosztó bővítési témákban sem kellett dűlőre jutni.

Mert e kérdések valamelyike – nemritkán egyszerre több is – az elmúlt tíz-tizenöt évben kivétel nélkül mindig jelen volt. Néha csak a háttérben, gyakran az ülésteremben is. Ezúttal semmi ilyen nem vonta el a figyelmet – mitől is? Mindattól, amiért több mint harminc évvel ezelőtt Valery Giscard d’Estaing és Helmut Schmidt felvetette az effajta találkozók rendszeressé tételét. Hogy ugyanis félre kéne vonulni egy nyugodt sarokba, ahol nincsenek formaságok, nincs kötelező napirend – kezdetben a sajtó sem tűnt életszükségletnek –, és kötetlen módon közösen át lehet tekinteni a mindannyiuk életét éppen foglalkoztató (elsősorban gazdasági jellegű) kérdéseket. Szóval, amikor csak az „üzlet” a téma, néven nevezve a nehézségeket, kicserélve a tapasztalatokat és keresve a legjobb megoldásokat.

Akkor persze még könnyebb volt: csak kilencen voltak. Idővel aztán nőtt a létszám, radikálisan kiszélesedett a közös ügyek köre, a találkozókból pedig lassan médiacirkusz lett. Ma már egy fontosabb csúcson nem ritka az ezerötszáz-kétezer újságíró sem… Akiknek aztán hír, látvány, idézhető újdonság – sztori kell. Úgyhogy többnyire a politikusok megjelenése is már eleve ennek rendelődik alá, nem pedig az eredetileg elképzelt „félrevonulós” nyugodt eszmecserének.

Ezúttal azonban mintha mégis sikerült volna visszatérni a hajdani recepthez. Ha nem is a sajtó elől való elbújásban, de legalább a „napi ügyek” átbeszélésében. Nagyon sok év óta ez volt az első alkalom, amikor az unió vezetői nem magával az EU-val foglalkoztak, hanem azzal, amiért az van: aktuális belső és külső piaci, gazdasági, pénzügyi és energetikai kihívások menedzsmentjével. Talán évtizedek óta nem volt arra példa, hogy a közösség első számú vezetői teljes körben pénzpiaci problémák megvitatásával töltsenek időt. Vagy hogy „saját körben” – mert ezt a témát a szűk körű munkavacsora mellett vitatták meg – az energiaellátás biztonsági vetületéről beszélgessenek, beleértve a külső energiafüggőség mindig kényes kérdését, lehetséges kiútjait.

A sajtó persze csalódott volt. Mert ha sajtóértekezletek voltak is, nagyot szóló bejelentésekre nem került sor. Cserébe azzal, hogy a huszonhetek legfelsőbb szintű vezetői a napi ügyekben mélyedtek el, valahol jobban is tudatosulhatott mindenkiben az ezen kérdések iránti felelősség, csakúgy, mint az „egy hajóban vagyunk”, „közösen kell cselekedni” típusú felismerés. Közösen formálódó gondolati ösztönzőt adva a szükséges cselekvések lehetséges irányainak. Valahogy úgy, ahogy Schmidték elképzelték. Ami, ha a sajtónak „unalmas” is, az ügyek kezelésének egyáltalán nem árt.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője