A bankok veszíthetnek, a vezetők nem

Marcel Ospel esete szinte kivételnek számít. Nem is elsősorban azért, mert a svájci UBS nagy hatalmú elnöke a pénzintézet újabb 19 milliárd dolláros veszteségleírásának bejelentésével egy időben bejelentette távozását is posztjáról, hanem főként azért, mert már korábban közölték vele: a rossz eredmények miatt 2007-ben 90 százalékkal kevesebb pénzt vihet haza, mint egy évvel korábban. Hogy az így megmaradó 2,6 millió dolláros (428 millió forint) vezetői juttatás mekkora büntetésnek számít az összesen 37,4 milliárd dolláros – a magyar GDP durván egyharmadát kitevő – veszteséghez képest, azt mindenki döntse el maga. Az azonban tény, hogy más pénzintézeteknél korántsem ilyen szőrösszívűek a tulajdonosok a túlzott kockázatokat vállaló menedzsmenttel.

Stanley O’Neal, a Merrill Lynch tavaly októberben távozó elnök-vezérigazgatója például 161 millió dolláros (26,5 milliárd forint) csomagot kapott nyugdíjaséveire a 24,4 milliárd dollárnyi veszteségleírás ellenére. A Citigroup tavaly novemberben leköszönő elnöke, Charles Prince „csupán” egy 68 millió dolláros (11,2 milliárd forint) pakkal vigasztalódhatott, utódja, Vikram Pandit viszont 216 millió dolláros (36,6 milliárd forint) csomagért szerződött le a pénzintézetek negatív toplistáján ugyancsak előkelő helyen szereplő céghez.

Abban, hogy a globális bankrendszeren végigsöprő hitelválságban komoly szerepe volt a felügyelet és a szabályozás hiányosságainak, mindenki egyetért – legalább így utólag. A becslések szerint összesen mintegy hatszázmilliárd dollárnyi – a magyar GDP ötszörösét kitevő – veszteséget többek között azok a laza szabályok okozták, amelyek lehetővé tették az ingatlanokra nyújtott hitelek fedezetének nagyvonalú kezelését, majd az ebből származó kockázatoknak értékpapírként való szétterítését. A történtekből okulva máris elkezdődött a törvényalkotói munka a szabályozás szigorítására.

Azzal ugyanakkor viszonylag kevés elemzés foglalkozik, hogy az érintett pénzintézetek tulajdonosai, illetve az általuk működtetett vezetői ösztönző rendszerek mennyire járultak hozzá a mostani bajok kialakulásához. Jó példa erre a közelmúltban a csőd közelébe került Bear Stearns esete, ahol a vezetők juttatása erősen kötődött a társaság részvényeinek árfolyamához. A befektetési bank korábbi vezérigazgatója, James Cayne egyedül 2006-ban 40 millió dollárt (6,6 milliárd forint) keresett így, a kezében lévő részvények értéke pedig tavalyi csúcspontján elérte az 1,2 milliárd dollárt (198 milliárd forint). Bár a különböző részvénykonstrukciókkal való jutalmazás máshol is bevett ösztönző forma, a pénzintézeteknél, befektetési bankoknál ennek aránya jóval nagyobb, mint más ágazatokban.

Az világos, hogy ezek az eszközök érdekeltté teszik a cégvezetőt a részvényesi érték növelésében és a profitteremtésben. A gond azzal van, hogy ezekből a fizetési konstrukciókból többnyire hiányzik a lefelé mutató kockázati elem. A menedzsment így a rövid távú nyereség csábításában túlzott kockázatvállalásra is hajlandó lesz, hiszen nincs sok vesztenivalója egyéni szinten.

Hogy hogyan lehet ezt az ellentmondást feloldani, arra néhányan a nagy magántőkealapok gyakorlatát ajánlják példának. Ezeknél a cégeknél a vezetőket általában magukat is arra kötelezik, hogy – akár bankkölcsön felhasználásával – saját pénzükből is jelentős tőkét fektessenek vállalatukba. Ráadásul az ilyen alapoknál messze nem alkalmaznak olyan nagyvonalú végkielégítési csomagokat, ez pedig jobban érdekeltté teszi a vezetőket a bukás elkerülésére.

A rossz kompenzációs gyakorlat megoldása azonban korántsem olyan egyszerű, mint azt első pillantásra gondolnánk. A jelenlegi pénzügyi gondok közepette ugyanis a pénzintézetek még inkább meggondolják, hogy lemondjanak-e a nagy nyereséget generáló, ámde kockázatos ügyletekbe fektető alkalmazottaikról. Ennek a dilemmának a mintaesete ugyancsak a Citigrouphoz kötődik, annak is a Phibro nevű, meglehetősen titokzatos körülmények között működő leánycégéhez. Az árupiacon kereskedő egység 1998-ban került a bankcsoporthoz az akkorra már magának komoly nevet szerző vezetőjével, Andrew Hall-lal együtt. Az excentrikus menedzser olajpiaci spekulációi révén tavaly 250 millió dollárral (41,2 milliárd forint) gyarapította saját vagyonát, miután a Phibro meglehetősen nagy önállóságot élvez a csoporton belül: kereskedési nyereségének 20-30 százalékát megtarthatja. A Citigroupnak persze megvolt az oka a kivételezett helyzet fenntartására, hiszen Hallnak köszönhette tavalyi nyeresége tíz százalékát. Ennek ellenére az új vezérigazgató, Vikram Pandit most szeretné mihamarabb betagolni a Phibrót a csoport vagyonkezelési ágazatába, még akkor is, ha Hall emiatt valószínűleg saját útjára lép. Lehet, hogy ezzel rövid távon levágja az aranytojást tojó tyúkot, de épp a mostani piaci turbulencia a bizonyíték arra, hogy hoszszabb távon mégis kifizetődő lehet a nagyobb prudencia. Kérdés, vajon hányan gondolják ezt még hozzá hasonlóan.