A keynesi gyógymód alkalmazása ma is aktuális lehet

A most foganatosítandó óvatos és kimért gazdaságpolitikai intézkedések – az emberi természetből adódóan – a későbbiekben túlzott mértékűnek látszanak majd. Egy ponton a világgazdaság ismét elkezd gyorsan bővülni. Az azonban nagyfokú óvatlanság lenne, ha azt feltételeznénk, hogy elértük a fordulópontot, és ha azt hinnénk, a dolgok már most olyan rosszul állnak, mint amilyenek később lesznek.

A helyzetet valószínűleg akkor ítéljük meg a leghelyesebben, ha felidézzük, az utóbbi tizenöt évben három tényező vitte előre mozdonyként a világ gazdaságát. Az első az a hatalmas beruházási hullám volt, amely az információtechnológiai forradalom bázisán, az Egyesült Államokra összpontosítva ment végbe. A második hullámot az építési beruházások képviselték, szintén az USA-ra összpontosítva, ez a lakásépítési boomban nyilvánult meg. Harmadikként jelentkezett a világ más térségeiben – elsősorban Ázsiában – egy feldolgozóipari beruházási hullám, ennek hátterében végső importőrként az USA állt.

Az utóbbi 15 év során az említett három tényező – igazi konjunkturális mozdony módjára – az egész világgazdaságot a gyors növekedés és a teljeshez közel álló foglalkoztatás állapotában tartotta. Amikor a csúcstechnikai felfutás 2000-ben véget ért, a Federal Reserve nyomban kiváltotta a lakásépítési boomot, s ezzel párhuzamosan az amerikai piaci igények kielégítését célzó ázsiai beruházások is gyorsuló ütemben növekedtek.

Erre az időszakra visszatekintve ma sokan panaszkodnak arra, ahogyan Alan Greenspan irányította a monetáris politikát, és ahogyan mozgásban tartotta a három konjunkturális lokomotívot. Utóbb ezért a legenyhébb bírálatokban is „megszállott buborékfúvó” jelzővel illették. Kérdés azonban, jobban állna-e ma a világgazdaság, ha korábban olyan monetáris politikát alkalmaztak volna, amely a tényleges ötszázalékos helyett hétszázalékos amerikai munkanélküliséget eredményezett volna. Vajon előbbre tartanánk-e ma, ha egyszerűen hiányozna az a gyarapodás, amelyet az évenkénti, mintegy 300 milliárd dolláros amerikai kereslettöbblet váltott ki Európa, Ázsia és Latin-Amerika feldolgozóiparával szemben?

Az első – az információs technológiai forradalom által képviselt – konjunkturális mozdonyból körülbelül hét évvel ezelőtt kifogyott a gőz, és a helyébe nem lépett olyan technológiai szektor, amely a 90-es években tapasztalthoz hasonló (racionális vagy irracionális) féktelen burjánzást váltott volna ki. Ezt a szerepet a biotechnika sem tudta betölteni. A második – az ingatlanpiaci boomot megtestesítő – lokomotív két évvel ezelőtt kezdett kifulladni, és most áll le. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a harmadik húzóerő (az USA mint végső importőr) is lendületet veszít a gyenge dollár és a lakáspiaci összeomlás miatt.

Amint azt hetvenöt évvel ezelőtt John Maynard Keynes világosan levezette, a világgazdaság olyan tüneteket mutat, mint amikor egy belső égésű motorban leáll a generátor. Amire most szükség van: egy olyan lökés, amely növekvő összesített keresletet eredményezne. Az Egyesült Államokban a gyenge dollár erőteljesen ösztönzi az exportot, illetve a belső összesített keresletet. A világgazdaság egésze számára azonban a nettó export egy nulla végösszegű játszmát jelent. Ezért a globális összesített kereslet élénkítéséhez további forrásokat kell feltárni. Ilyen pótlólagos forrás lehet a kormányok költekezése. Az óvatos fiskális politika ma ugyanolyan fontos közép- és hosszú távra, mint eddig bármikor.

A következő három évre azonban a kormányoknak csökkenteniük kellene az adókat, különösen a szegényebb rétegek számára, amelyek a pótlólagos vásárlóerőt kényszerűen a fogyasztás növelésére használnák.

A globális bővülés második fontos forrása a magánberuházások emelése lehet. A világ központi bankjai többségükben máris csökkentik a biztonságos eszközök ellenében alkalmazott kamatokat, és ezt még inkább így teszik majd, amint nyilvánvalóvá válik a globális visszaesés közelsége és mértéke.

Az alacsony kamatok teljes mértékben kompatibilisek a stagnálással vagy a depresszióval, akkor is, ha a kockázati felárak magas szinten maradnak, mint az látható volt a múlt század harmincas éveiben, illetve Japánban az 1990-es években. A kormányok számára jelenleg az jelenti a legnagyobb gazdaságpolitikai kihívást, hogy növeljék a magánszektor kockázatviselő képességét, ehhez pedig teremtsenek olyan körülményeket, amelyek közepette a vállalkozások hozzájuthatnak a szükséges tőkéhez, és megfelelő késztetést éreznek saját terjeszkedésük folytatásához.

A szerző a kaliforniai Berkeley Egyetem közgazdaságtan-professzora, volt pénzügyminiszter-helyettes

Copyright: Project Syndicate, 2008@ www.project-syndicate.org