Adóváltozások, 2009?
Az adótörvényeket a költségvetési törvénnyel csaknem párhuzamosan készítik, hiszen a költségvetés bevételi oldalának legnagyobb részét az adók alkotják. A következő évi államháztartási mutatók nagyobb biztonsággal tervezhetők, ha a döntés évének gazdasági folyamataiból legalább az első fél év tényadatai ismertek. Friss például szolgálhat a népszavazás vagy az amerikai hitelpiaci válság költségvetést érintő hatása. Ezt egy esetleges januári döntésnél aligha lehetett volna számba venni.
El is apadt az adócsökkentés forrása. Először 200-250 milliárdot emlegettek (a másik kormányzó párt 400-500 milliárdot!), majd a pénzügyminiszter a napokban 100-150 milliárdra mérsékelte az adócsökkentés lehetséges mozgásterét. Az utóbbi hónapokban – helyesen – a retorika is elhagyta az „adóreform” kifejezést. Adókorszerűsítésre, adószerkezet-átalakításra szelídült az elnevezés, ettől mindenki adócsökkentést remél.
A várakozások indoka sokrétű. A 2006-ban bevezetett adóemelés „jól sikerült”. Csaknem a GDP 2 százalékával sikerült megnövelni az adócentralizáció mértékét. Különadó a cégekre, a magánszemélyekre, a tb- és a munkavállalói járulék emelése azonnal csökkentette a „nettó”, hazavihető összeget. Mindenki – már aki egyáltalán adózik – megérezte azonnal a tehernövekedést. Ráadásul amíg itthon az adók emelkedtek, addig a környező országok tapintható mértékű adócsökkentéseket valósítottak meg. Ez egy tőkeszegény régióban rögtön a versenytársak előnyét okozta, a külföldi befektető mind gyakrabban viszi a pénzét Szlovákiába vagy Romániába, s akkor még az Európai Unión belül vagyunk.
A költségvetés visszafogása a legnagyobb megrendelő igényeit csökkentette, nem véletlen, hogy a térség sikeres országából sereghajtóvá lettünk. Gazdasági növekedésünk a felére-harmadára esett vissza. Külföldi tőkevonzó képességünk a múlté, már annak is örülhetünk, ha az itt lévő tőke nem megy tovább. A helyzet kritikus, lépni kell. Az egyik ilyen fontos terület éppen az adózás. Expénzügyminiszter vagy a Nemzeti Bank elnöke sürgeti az érdemi adócsökkentést. A jegybankelnök 2500 milliárdos, az iparkamara vezetője 1000 milliárdos mérséklést tart indokoltnak. Igaz, nem ők felelnek az egyensúlyért, bár mondhatják: nem is ők okozták fedezetlen túlköltekezéssel az államháztartás olyan mérvű hiányát, hogy az adósságszolgálat bizony meghaladja az évi 1000 milliárd forintot.
Ezekhez képest a „felmutatott” 200-250 milliárd forint smafu, a 100 milliárdról meg nem is érdemes elmélkedni. Az adórendszer tőkevonzóvá tételéhez több kell. Ehhez forrást kell keresni. Az egyik lehetőség a túlzott mértékű állami támogatások csökkentése. Elgondolkodtató, hogy az európai átlag háromszorosát, de a csatlakozó országokénak is kétszeresét állja a magyar költségvetés. Szükségszerű ez? Ha nem találni külső forrást (vagy nem eleget), az adórendszer is megvizsgálható. Az árakat terhelő adók indokolatlan csökkentésének megszüntetése, egyes jövedéki adók emelése – akár inflációs áldozatokkal – bővítheti az átalakítás mozgásterét. (Az ingatlanadóról a múltbeli történések okán most említést sem szeretnék tenni. Maradjunk annyiban: amit az elmúlt 12 év pénzügyi kormányzati lépései e tárgyban fel tudnak mutatni, az katasztrófa.)
Adóreform-bizottság, versenyképességi kerekasztal és egyéb alibi intézmények nyomán a kormányzat háromféle csomagot mutatott be. Mindegyik elaprózott, kellő üzenet nélküli összeállítás, ráadásul egyiknél sem annyi a fedezet, mint amennyit korábban becsültek.
Ha valóban ilyen kevés az adócsökkentésre fordítható összeg, akkor a kérdés szerintem nem kérdés. Az ideiglenesnek szánt és a versenyképességet rontó különadót meg kell szüntetni!
A szerző az Ernst & Young adószakértője, címzetes egyetemi docens
