Amerika háború által megtépázott gazdasága
Voltak korábban olyan vélekedések, hogy a háború jó a gazdaságnak, mert például a II. világháborúról széles körben tartják azt, hogy a globális gazdaságot kiemelte a nagy depresszióból. De legalább Keynes óta tudjuk, miként lehet a gazdaságot hatékonyabban ösztönözni oly módon, hogy attól hosszabb távon növekedjen a termelékenység, és javuljon az életszínvonal.
Ez a háború különösképpen nem tett jót a gazdaságnak, mégpedig három oknál fogva. Először is hozzájárult az olaj drágulásához. Amikor az USA hadba vonult, akkor a fekete arany ára nem érte el a barrelenkénti 25 dollárt, és a határidős piacok is azt jelezték, hogy egy évtizeden át ezen szint közelében marad. A kereskedők már akkor világosan látták, hogy Kínában és más feltörekvő államokban gyorsan növekszik majd a fogyasztás, de arra számítottak, hogy a viszonylag alacsony költségszinten termelő közel-keleti országok növelni tudják a kínálatot. A háború azonban felborította ezt az egyenletet, a drága olaj nyomán pedig az amerikaiak (illetve az európaiak és a japánok) ugrásszerűen növekvő árakat fizetnek közel-keleti olajdiktátoroknak és más szállítóknak, ahelyett hogy a pénzt otthon költenék el.
Másodszor: a háborús károk úgy is megnyilvánulnak, hogy az Irakban elköltött összegek nem ösztönzik annyira a gazdaságot, mint ha ugyanazt a pénzt otthon fordították volna utakra, iskolákra vagy kórházakra, ami hosszú távon fejtett volna ki növekedésélénkítő hatást. A közgazdászok szeretnek azzal érvelni, hogy egy kiadott dollárral mekkora ösztönző hatás érhető el. Ilyen alapon nehéz elképzelni gyengébb eredményt, mint amely például egy nepáli biztonsági szolgálat iraki tevékenységéért fizetve kimutatható. A külföldön kiadott töméntelen dollár miatt az amerikai gazdaságnak sokkal rosszabb helyzetben kellene lennie, mint amilyennek látszik. A Bush-kormányzat azonban részben a hiányos és félrevezető beszámolókkal igyekezett leplezni a háború tényleges költségeit, a gazdaság bajait pedig rejtve tartotta a Federal Reserve által teremtett likviditásözön, illetve a laza pénzügyi szabályozás.
A gazdaságba olyan sok pénzt pumpáltak, a pénzügyi szabályozás pedig annyira laza volt, hogy egy vezető amerikai bank azzal a minősítéssel hirdette a potenciális adósoknak saját hiteleit: „már születéstől fogva hitelképes”. Ez azt jelentette, hogy valójában nem voltak érdemi hitelstandardok. Bizonyos értelemben a stratégia működött: a lakáspiaci buborék valóságos fogyasztási boomhoz vezetett, miközben a megtakarítási ráták nullára csökkentek. Eközben a szembenézést a gazdaság gyengeségeivel későbbi időpontra halasztották, a Bush-kormányzat pedig arra számított, hogy az eszmélés napja valamikor 2008 után jön el. Ehelyett a bajok már 2007 augusztusában elszabadultak.
A kormányzat utóbb egy gazdaságélénkítő csomagtervvel reagált a kiteljesedő válságra, ez azonban részben elégtelen lett, részben túl későn jött, ráadásul rosszul állították össze. A 150 milliárd dollár körüli ösztönző csomag elégtelensége kimutatható, ha összevetjük azzal az 1500 milliárddal, amelyet az ingatlantulajdonosok a lakásra vagy házra terhelt jelzálogkölcsönök formájában kivettek a vagyonukból és fogyasztásra költöttek. A folyamatosan és spirálszerűen emelkedő lakásárakra alapozott játszmának azonban vége szakadt.
Az ingatlanárak tartós esése és a bankok pénzügyi helyzetének bizonytalansága miatt a hitelezők aligha hajlanak kölcsönök folyósítására, erre a háztartások egyébként sem tartanának igényt. Emiatt a Fed által a pénzügyi rendszerbe injektált pótlólagos likviditás csak arra lesz elég, hogy az összeomlást megakadályozza, a fogyasztás és a beruházások hatásos ösztönzésére alkalmatlan. A létrehozott pénztömeg ezért nagy hányadában külföldön fog kikötni. Kína például máris azért kénytelen aggódni, hogy az ottani inflációt élénkíti majd a Fed által alkalmazott ösztönzés.
Vannak mindezeken felül más okok is, amiért ez a háború rossz Amerika számára. Részben a már elköltött – és havonta 12 milliárddal tovább duzzadó – hatalmas öszszegek, részben pedig a csak a jövőben rendezendő számlák. Ez utóbbiakkal például a háborúból visszatérő veteránok egészségügyi kiadásait kell fedezni. Ezt a háborút ráadásul minden korábbitól eltérő módon finanszírozzák. Normál esetben az országok az áldozatvállalás megosztására törekszenek, ennek részeként például a fiatal férfiaktól és nőktől elvárják életük kockáztatását, emellett megemelik az adókat, illetve megvitatják, hogy a terhek közül mennyit kell a későbbi generációkra hagyni. Ezzel szemben Amerikában Bush a gazdagoknak szóló adócsökkentést kért és kapott, ez azt jelenti, hogy a háborúban elköltött minden egyes dollárt hitelbe vette fel a kormány.
A függetlenségi háború óta eltelt több mint 200 év alatt Amerika először fordult a külföldhöz masszív finanszírozásért, mert a háztartások megtakarítása nullára esett. Nyolc év alatt az államadósság 50 százalékkal emelkedett, ebből legalább 1000 milliárdos hányad a háborúra vezethető vissza. Ki hitte volna, hogy egyetlen kormány ilyen rövid idő alatt ekkora kárt tud okozni, és a helyreállításért Amerika és a világ évtizedekig fizetni fog?
A szerző közgazdasági Nobel-díjas, a Columbia Egyetem közgazdaságtanprofesszora
Copyright: Project Syndicate, 2008 @ www.project-syndicate.org
