Az ombudsmanok és a gazdasági felemelkedés
Nem hajt a tatár – jelentette ki nemrég Gyurcsány Ferenc miniszterelnök annak kapcsán, hogy a – várhatóan kisebbségbe kerülő – kormány visszavesz a reformok tempójából, és odafigyel a társadalom biztonságérzetére. Nos, ha a tatárok épp nincsenek is a nyomunkban, a környező országok által támasztott verseny egyáltalán nem igazolja a miniszterelnök megnyugtatónak szánt szavait. A Német–Magyar Ipari és Kereskedelmi Kamara múlt héten közzétett felmérése például arról tanúskodik, hogy Magyarországot egyre inkább kezdik leírni a befektetők (ld. ábránkat). De általában is mind ritkább az olyan nemzetközi összehasonlító rangsor, ahol hazánkat nem alulról lenne érdemes kezdeni keresni.
Pedig voltak biztató kezdeményezések a második Gyurcsány-kormány részéről a pazarló államháztartási rendszerek gazdálkodásának ésszerűsítésére, a közteherviselés kiterjesztésére. A teljesség igénye nélkül idesorolható a gyógyszergazdálkodás, a rokkantnyugdíjazás, a közalkalmazotti leépítés és teljesítménymérés, a kistérségi együttműködés vagy a társadalombiztosítás potyautasainak kiszűrése terén elért eredmények. Számos fontos változás azonban áldozatául esett a különféle lobbiérdekeknek vagy politikai taktikázásnak, elég csak az árampiaci liberalizáció vagy az egészségbiztosítási törvény sorsára gondolni. Sok olyan terület is van, ahol a retorika ellenére el sem kezdődött a komoly munka, sőt, immár deklaráltan nem is kezd bele a miniszterelnök, ilyen például az adórendszer és a szociális támogatások átalakítása.
A népszavazás eredménye természetesen fontos mutatója annak, hogy a lakosság mennyire fogadja el a változásokat. Az elutasítás azonban nem lehet indok a kormányzati tétlenségre, amely most vélhetően ránk vár. A felelős államférfi figyelembe veszi a közhangulat alakulását, de képes irányítani is azt a hosszabb távon elkerülhetetlen átalakítások támogatására. Kétségtelenül szűk pallón kell ehhez egyensúlyozni, de vannak rá példák, hogy nem lehetetlen a feladat megoldása. Nicolas Sarkozy francia elnök például úgy kísérli meg leépíteni a felduzzadt közszférát, hogy a megtakarítandó 7 milliárd euróból egymilliárdot otthagy azoknak, akik maradnak: szövetségeseket gyűjt maga mellé.
Az őszödi beszéd kiszivárgása óta a hitelét vesztett kormányfőnek rendkívül nehéz szövetségeseket szereznie. Belülről a pártja „vizezi fel” a kezdeményezéseit, kívülről a lakosság fogadja ellenségesen szinte minden intézkedését. A reformok „bársonyosítása” azt jelzi, Gyurcsány Ferenc nem képes és nem is akar kitörni ebből a béklyóból. Visszavonulásában pedig ugyanúgy támogatja most őt értelmiségi holdudvara, mint korábban, amikor a reformok szükségességét kellett elmagyarázni.
Bár az előre hozott választás egyelőre nincs napirenden, azon vélhetően rendkívül nagy többséget – és ezzel együtt mozgásteret – szerezne a legnagyobb ellenzéki párt. Ez elvileg kedvezne a szükséges átalakításoknak, de nagy kérdés, hogy a Fidesz mit akar kezdeni vele. A párt legfőbb gazdaságpolitikusai, Varga Mihály és Matolcsy György legutóbbi interjúikban – vérmérséklettől függően – mind igyekeztek óvni a túlzott várakozásoktól. Már nincs napirenden az ellentételezés nélküli adó- és járulékcsökkentés, már nem tabu a közszféra zsugorítása, sőt, sztrájkokkal is számolnak már, bárki is legyen a kormányrúdnál. Mindez azonban éles ellentétben áll azzal a felelőtlen – sőt, megkockáztatom: igénytelen – illúziókeltéssel, amely akár az ellenzék politikusainak, akár az őt támogató médiának a zömére jellemző. Márpedig ha ez a vonal marad a következő választásokig, az előrevetíti az újabb őszödi szindróma veszélyét: a győztes csak a választások után bontja majd ki az igazság minden szeletét. Az ellenzék persze eljátszhatja a „nem tudtuk, hogy ekkora a baj” című darabot, csak kérdés, hogy a közönség mennyire lesz vevő a visszamutogatásra.
Mi hát a teendő? Merthogy a gazdasági kórismék készítésével tele a padlás, és az alapvető célokban is meglehetősen széles szakértői és politikai egyetértés mutatkozik: növelni kell a krónikusan alacsony foglalkoztatást és az állam működésének hatékonyságát. Ha azonban az ehhez vezető megoldások részleteire kerül a sor, rögtön felülkerekedik a „mit miért nem lehet” attitűd. Pedig ha bármelyik oldal kicsit is távolabbra tekintene a szokásos két lépésnél – akár térben, akár időben –, rájöhetne, hogy a kisebbségi kormányzáson vagy egy előre hozott választáson túl is van élet. Saját lehetőségeit is beszűkíti az, aki elutasítja az értelmes párbeszédet: a mai sérelmek későbbi sérelmeket szülnek, a gesztusok viszont újabb gesztusokat eredményezhetnek. És az sem igaz, hogy nem lehet a társadalom jelentős részét – például a tisztességes adófizetőket – érdekeltté tenni a változások sikerében, még ha a legutóbbi népszavazás eredményéből sokan ezt a következtetést is szűrték le. Ezt hívnák társadalmi-gazdasági megállapodásnak.
És most vissza a magyar valóságba. A héten immár harmadszor utasították el indoklás nélkül a köztársasági elnök ombudsmanjelöltjeit a parlamenti pártok. Jogukban áll, természetesen. De ha még ebben a kérdésben is csak kisstílű szempontok kerekednek felül, senki ne csodálkozzon rajta, ha jövőre még lejjebb lehet majd keresni országunkat a kedvelt befektetési célpontok között.
A szerző a Világgazdaság rovatvezetője
