Berlusconi és az EU

Az olasz sajtómágnás már kétszer is tagja volt az EU-vezetők klubjának, de nem lehet azt mondani, hogy szívélyes kapcsolatokat hagyott hátra. Romano Prodit sokan megmosolyogták lassúsága, nehézkessége, gyenge kommunikációs adottságai miatt, de mindenki kedvelte, az eredményeit elismerték, és főként: a többség „maguk közül valónak” tekintette. Berlusconival nem az a legnagyobb baj, hogy a gazdaságpolitikáját sokan kalandornak tartják, és még csak az sem, hogy a parlamenti demokrácia általa gyakorolt értelmezése – amellyel például a sajtóbirodalmát használja politikai céljaira – távol esik az elfogadott közös értékektől. Az már súlyosabb, hogy számos megnyilatkozásában az EU kohézióját romboló módon lép fel. De ami igazán számít, hogy ráadásul nem is minősül klubbelinek.

Még Berlusconi előző miniszterelnöksége során mesélte az egyik „régi” (az EU15 köréből származó) tagállam akkori kormányfője egy szűk körű háttérbeszélgetésen, hogy olasz kollégáját a többség csak megtűrte, de nem közösködött vele: „pária közöttünk”. Hogy miért? Mert az európai vezető elit nagy része hivatásos politikusokból áll. Olyanokból, akik fiatalon, körzeti képviselőként kezdték, és fokozatosan dolgozták be magukat a politikai életbe, eljutva idővel a vezetői poszthoz. Berlusconi ezt mind átugrotta: ő – az említett forrást idézve – „egyszerűen bevásárolta magát”.

Az olasz politikus persze hamar észlelte a vele szemben tartott távolságot, és mivel nem titkoltan hiú alkat, azzal vágott vissza, hogy rájátszott a szerepre. Mindmáig szállóigének számít az a kiszólása, amelyet az egyik brüsszeli EU-csúcson engedett meg magának, mikor a hivatalos téma – az alkotmányos szerződés véglegesítése – megakadt. Az állam- és kormányfők ebédjén azzal igyekezett feldobni a hangulatot, hogy azt javasolta: „Akkor most inkább beszéljünk a nőkről. Nem akarod elkezdeni, Gerhard?” – fordult a többszörösen elvált akkori német kancellár Schröderhez.

Mindeközben neki magának láthatóan nem sok fogalma van az EU működéséről. Amikor 2003-ban a soros olasz uniós elnökség nyitányaként brüsszeli újságírókat fogadott Rómában, kifejtette, hogy – úgymond – ellentétben az EU-vezetők többségével, neki igenis „letisztult távlati elképzelései” vannak az unió jövőjéről. Ennek központi eleme szerinte az lenne, hogy megszüntetik az Európai Bizottságot, az ügyek intézését pedig az állam- és kormányfők tanácsa veszi kézbe, amely havonta kétszer ülésezne és mindenről döntene. Minden tagállam egy-egy EU-politikai területért felelne – a nagyok nagyobbakért, a kisebbek valami kicsiért, Málta például a tengeri olajszállításért –, és ki-ki a nemzeti apparátusát használná a rábízott ügyek kezelésére, okafogyottá téve a tízezres brüsszeli adminisztrációt…

Mindebből körülbelül ugyanolyan jól kiolvasható az uniós ügyekbe való bele nem gondolás, mint abból, ahogy a mostani választási kampánya idején azért tartotta kártékonynak a független Európai Központi Bank működését, mert „az nem lehet, hogy bankárok szabják meg 400 millió ember életkörülményeit”.

Legutóbb a lengyel Kaczynski fivérek példája mutatta, igenis számít az európai politika formálásakor, kik ülnek az asztal körül. Ha Donald Tusk fél évvel hamarabb került volna hatalomra Varsóban, már 2007 közepén le lehetett volna zárni a lisszaboni szerződést, nagyobb esélyt adva az időre történő ratifikálásnak, mint amennyi most van rá.

Ráadásul Olaszország nagyobb, jelentősebb – gazdaságában a hatalmas államadósságával azonban még sebezhetőbb – tagállam. Nem csak olasz belügy marad, ha olyan vezető érkezik majd a közös ügyek megbeszélésére, akinek a viszonya ezekhez – csakúgy, mint az azt kezelő többi politikushoz – láthatóan nem mentes a disszonanciától.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője