Helyezkedés a posztokért

Jövőre az Európai Unió illetékes szervei új vezetőt választanak négy fontos posztra. 2009-ben ugyanis – feltéve persze, hogy a meghiúsult alkotmányszerződés helyébe lépő lisszaboni szerződés hatályba lép – elnököt kell választani az Európai Tanács (az EU állam- és kormányfőinek fóruma), az Európai Bizottság és az Európai Parlament élére, s emellett meg kell találni az alkalmas politikust a kibővített hatáskörű új külpolitikai főképviselő tisztségére.
A különböző posztokon eltérő időpontban lesz a váltás, de az érintett személyek kiválasztása a funkciók többségénél csomagban történik majd. Az Európai Tanács elnökének és a közös „külügyérének” amúgy már január elsejétől el kellene foglalnia hivatalát, míg az Európai Parlament házelnökéről a 2009. júniusi európai választások után döntenek. A bizottság újonnan megválasztott elnöke hivatalosan 2009 novemberében váltja Barrosót – ha ugyan nem ő lesz a saját utóda –, más kérdés, hogy a jelölésnek legkésőbb a 2009. júniusi EU-csúcson ide is meg kell történnie.
A posztok leosztásakor több szempontot is igyekeznek figyelembe venni. A legnyilvánvalóbb rendező elv, hogy egyik tagállam se legyen túlreprezentálva. De ugyanez a megállapítás vonatkozik a különböző földrajzi térségekre is: aligha övezné egyetértés, hogy dél-európai politikus legyen a bizottság és egyben az Európai Tanács elnöke. Hasonló a helyzet a pártállás tekintetében: nem kerülhet minden vezető tisztségbe néppárti vagy szocialista politikus.
E tekintetben ugyanakkor további szempontként játszik szerepet, hogy a lisszaboni szerződés értelmében az állam- és kormányfőknek a bizottsági elnök kijelölésekor tekintettel kell lenniük az európai választások nyomán felálló új Európai Parlament összetételére. Ha tehát megismétlődik a néppárti európai parlamenti többség, akkor ez tetemesen növelheti az eddig is néppárti színekben regnáló Barroso esélyeit. Ez esetben viszont felvetődik a kérdés, vajon lehet-e a másik fajsúlyos posztra (az Európai Tanács élére) is néppárti politikust állítani. A jelenleg ismert lehetséges jelöltek közül Jean-Claude Juncker luxemburgi – EU-veterán – miniszterelnök ugyanis néppárti. A szintén sokszor emlegetett Tony Blair ugyanakkor a baloldalt képviseli, míg a további lehetséges jelöltként felmerülő Anders Fogh Rasmussen dán kormányfő liberális.
További szempontok is adódnak. Antonio Missiroli, a brüsszeli European Policy Center igazgatója kifejtette: ha a tagok többsége az Európai Tanács élére EU-ügyekben jártas, belső ügyekre koncentráló, kompromisszumépítő elnököt szeretne, akkor Juncker a biztos befutó. Ha azonban a hatásos külföldi megszólalást tartják fontosnak, akkor – a gyenge pontok ellenére is – Blair személye értékelődhet fel.
Amúgy itt is szerepet játszik, ki melyik párt tagja. Ha például Juncker lenne az Európai Tanács elnöke, akkor ez azonnal beszűkítené a külpolitikai főképviselő kiválasztásának lehetőségeit. Az egyaránt néppárti Barroso és Juncker után ugyanis a főképviselő szükségszerűen csak balról vagy más politikai táborból érkezhet. (Itt válhat sebezhetővé a sokak által főfavoritnak tekintett Carl Bildt esélye a posztra.)
A viszonylag legszuverénebb döntést az Európai Parlament hozhatja meg, ahol a választások nyomán kialakult erőviszony fényében a nagy frakciók alkudozásokba kezdenek majd, hogy az ötéves mandátum első két és fél évében ki adja a házelnököt, majd pedig a második félidőben ki váltsa fel őt. Mivel jelenleg a néppárti Pöttering elnököl, 2009-től az első két és fél évben minden bizonnyal szocialista vagy liberális lehet az utód.
E sok féle osztozkodás közepette azonban legitim felvetni még egy szempontot: nevezetesen, hogy nem maradhatnak teljesen ki a 2004 után belépett tagországok sem! A két kiemelt elnöki posztra csekélyebb tapasztalatuk okán nem indulhatnának. De a másik kettÕ valamelyikére már igen. Mindez azonban már ma is aktív diplomáciát feltételez a részükrÕl, hogy kellÕ idÕben tudatosuljon mindenütt: valami nekik is jár. Kínálni külön nem fogják….

A szerző a BruxInfo EU-szakértője