Lebontott határok

Nemzetközi cégcsoportok jogi szerkezetük kialakításával érthető módon rendre kezelni és korlátozni igyekeznek az esetlegesen felmerülő pénzügyi kockázatokat azokban az országokban, ahol jelen vannak. Úgy tűnik azonban, hogy a kiismert veszélyek egyre inkább eltörpülnek, és így jelentőségüket is vesztik az egyes helyi piacok különbözőségéből, kiszámíthatatlanságából fakadó kockázatok mellett, ideértve akár az állami szabályozás defektusait is. Ez utóbbi kockázatok ugyanis egy egységesített nemzetközi cégstruktúrában nem egy adott pénzügyi hátrány hatásainak a korlátozásával, hanem akár azt megelőzően, erőforrások, befektetések azonnali átcsoportosításával, szélsőséges esetben akár a kockázatosnak minősített piacról való kivonulással is kezelhetők.

Az Arthur Andersen összeomlása óta a nemzetközi könyvvizsgáló és tanácsadó cégek jogi és ehhez kapcsolódó tulajdonosi struktúrájukat is az esetleges pénzügyi kockázatok minimalizálására tekintettel határozták meg. Nemcsak a négy legnagyobb, hanem az azokhoz hasonlóan szervezett kisebb nemzetközi csoportok is lényegében helyi szervezésű és tulajdonú személyegyesítő társaságok, úgynevezett partnershipek hálózataként működtek és működnek jelenleg is, ennek eredményeként minőségi szabványaikat egymással kötött szerződések rendszerével érvényesítik, de egyikük végzetes hibája sem okozhatja a teljes cégcsoport összeomlását. Számos példát láthattunk erre a közelmúltban. A legismertebb talán az az eset, amikor az egyik cégcsoportnak úgy omlott össze egy távol-keleti egysége, hogy az csupán a helyi vállalat bezárását eredményezte, de nem veszélyeztette a csoport további működését.

A nyilvánvaló kockázatok ellenére lehetünk tehát tanúi annak a folyamatnak, amelynek során a szakértői szolgáltatások piacát vezető cégek újra egységesíteni kívánják tulajdonosi struktúrájukat, és egyesített kontrollt kívánnak gyakorolni az egyes helyi piacok, az oda irányuló befektetések és erőforrások felett. Mindez már csak azért is figyelemre méltó, mert ezen, kizárólag szakértői tevékenységet végző cégcsoportok egyetlen és kizárólagos erőforrása a munkaerő, sem egyéb nyersanyaguk, sem gyártási technológiájuk, sem jogvédelem alá eső szellemi termékekük nincs, értékük a munkatársaik adott pillanatban rendelkezésre álló szellemi kapacitása, s csupán ennek folyamatos karbantartásával, illetve minél hatékonyabb kihasználásával lehetnek képesek növekedni.

Ezen cégek üzleti stratégiájának változása tehát talán a legérzékenyebb indikátora a munkaerő-piaci tendenciáknak, az emberi erőforrással való gazdálkodás újszerű irányainak, szempontjainak. Amikor tehát egy effajta cégcsoport az ismert üzleti kockázatok mellett is arra az elhatározásra jut, hogy tulajdonosi szerkezetét egységesíti, és egy szervezetbe integrálja összes szakértőjét, lebontva az országok, helyi piacok közti korlátokat, különbségeket és esetleges érdekellentéteket, az csalhatatlan jele a munkaerőpiac globalizálódásának. Ezt a folyamatot persze lehet a legkülönbözőbb jelzőkkel illetni, szeretni vagy nem szeretni, építő jelleggel vagy pusztán előítéletek alapján kritizálni, de nem lehet tudomást sem venni róla. A határokon átlépő üzleti szerveződések, cégcsoportok ugyanis láthatóan egyre inkább képesek lesznek függetleníteni magukat az akadozó, lemaradó helyi piacoktól, s akaratlanul is mind komolyabb nyomás alá helyezhetnek ésszerűtlenül működő, rövid távú érdekek mentén szabályozott gazdaságokat is. Akár úgy is, hogy onnan erőforrásaikat vagy azok egy részét egyre könnyebben csoportosítják át kiszámíthatóbb üzleti környezettel, hatékonyabb működéssel és ésszerűbb megtérüléssel kecsegtető piacokra.

A szerző a Deloitte elnök-vezérigazgatója