Nem gyűrűzik be?

Jól látható, hogy jelentős mértékben módosult a helyzet a néhány hónappal ezelőtti pénzügyminiszteri ülésekhez képest. Korábban még mindenki arról beszélt, hogy bár a külső környezet zavarai kellemetlenek, az európai gazdaság alapjai általában véve egészségesek: EU-szinten meglehetősen alacsony a költségvetési hiány, tartalékok dolgában kifejezetten jól állnak, egyedül az infláció mértéke nagyobb a normálisnál, de ennek elsősorban globális okai vannak. Joaquín Almunia pénzügyi biztos még februárban is úgy fogalmazott, hogy bár a nemzetközi pénzpiacokon terjedő válság bizonyos kedvezőtlen hatással lehet az európai makrogazdasági mutatókra is, ennek mértéke azonban behatárolt, és ha a korábban kilátásba helyezett gazdasági növekedésből esetleg vissza is kell venni, a végeredmény még mindig az európai gazdasági potenciál közelében mozog majd.

Az akkori értékelés tehát valahol a hozzánk ez nem gyűrűzik be, illetve a ha mégis, akkor kezelni tudjuk álláspont körül mozgott. Ebből a (kötelező kincstári?) optimizmusból még ma is sok megvan, de közben egyre több ponton legalábbis zavaró jelenségek, illetve idegesítő kilátások is beúsztak a képbe. A legkritikusabb ezek közül, hogy mivel az európai nagybankoktól immár minden oldalról és szintről szorgalmazott általános színvallás továbbra is várat magára, még mindig nem lehet pontosan tudni, hogy mennyit vettek át az európai bankok az alapvetően amerikai gyökerekből kinőtt, rossz minősítésű hitelállományból. Újra és újra csontvázak kerülnek elő a szekrényekből, miközben európai bizottsági szakértők egyfajta rémálomként emlegetik annak lehetőségét, hogy mi lesz, ha egyszer egy határokon átnyúló, kiterjedt szolgáltatásokat nyújtó, európai nemzetközi pénzintézet kezd bedőlni.

Addig, amíg egy bank válsága alapvetően a nemzeti költségvetés ernyője alá tartozik – mint a brit Northern Rock esetében –, még nincs nagy baj, mert ez honi büdzséből végszükség esetén rendezhető. A gondok akkor kezdődnek, amikor az intézet és annak válsága egyértelműen határokon átnyúló, mert ez azonnal felveti a „ki állja a cehhet” dilemmát – jegyezte meg a napokban egy bizottsági elemző.

A pénzügyminisztereknek ilyen körülmények között kellett megfelelő ötlettel előrukkolni. A jelen helyzet kulcsa sok tekintetben pszichológiai is, a kötelező pénztechnikai megoldások mellett – mutatott rá egy bizottsági illetékes. Ráadásul a minisztereknek arra is ügyelniük kellett, hogy egy esetlegesen kilátásba helyezett beavatkozásuk ne hasson elefántként a porcelánboltban, tekintettel az amúgy mind törékenyebb makrogazdasági környezetre. Az immár 3,5 százalékos EU-szintű infláció vagy a bérek befagyasztása ellen Ljubljanában, az ülés helyszínén tüntető több tízezres szakszervezeti demonstráció mind-mind megannyi megkerülhetetlen tényező.

Brdóban végül a felügyeleti mechanizmusok erősítésében vélték megtalálni azt az arany középutat, ami jelzés is, bizalomépítés is, de nincs közvetlen makrogazdasági kihatása. A tét nem kevés: meg lehet-e akadályozni, hogy a hitelpiacról fokozatosan az értékpapírokra is átterjedő válság immár a reálszférába is betörjön, illetve hogy – miként azt legutóbb maga a brit kormányfő sem zárta ki – általános európai pénzügyi válsággá kulmináljon.

Mert az ma már általános érvényű – s mellesleg magyar leckének is tekinthető – tanulság, hogy hiába kerülte valaki annak idején az amerikai befektetést, a káros hatások áttételesen – az európai bankok révén – igenis átjöttek Európába. Ahogy egy brüsszeli szakértő fogalmazott: lehet, hogy kezdetben kimaradhattak a magyar bankok, de a kedvezőtlen hatás visszakézből eljuthat hozzájuk is.

A szerző a BruxInfo EU-szakértője