Növekedési kényszer

Az államháztartási hiány csökkentése megoldotta ugyan a legsürgetőbb feladatot, nevezetesen, hogy elkerüljük egy adósságspirál kialakulását, azonban több alapvető kérdést érintetlenül hagyott. Szűk két éve még abban reménykedett a gazdaságpolitika: azzal, hogy a túlköltésnek gátat szab, teret enged a magángazdaság fejlődésének, ezzel automatikusan beindul a gazdaság fellendülése. Erre voltak nemzetközi példák, csakhogy nálunk mégsem az következett be, aminek kellett volna.

A külföldi tapasztalatok szerint amint az állam mérete csökkenni kezd, megindul a beruházási boom, és a rövid ideig tartó visszaesést messze túlkompenzálja a beáramló friss tőke által generált fejlődés. Ezzel párhuzamosan rendszerint a lakosság helyzete is gyors javulásnak indul, előbb a bővülő álláslehetőségek, majd ennek nyomán a bérek növekedése miatt. Nálunk azonban valami másképpen történt: a megszorítások hatására nem kezdtek el ujjongva tódulni a beruházók, mint néhány évvel ezelőtt Szlovákiában, vagy akár 1995–96 körül Magyarországon. A hiány csökkentése ugyanis önmagában korántsem elegendő a fellendülés kiváltásához, ha nem jár együtt a vállalkozási feltételek drasztikus javításával.

Ezzel viszont a mostani program adós maradt: a vállalkozásokra és a lakosságra eső közterhek is növekedtek, a sok helyütt átláthatatlan piaci helyzet sem tisztult, az adminisztráció nem egyszerűsödött. Az államadósság finanszírozása azonban egyre költségesebbé válik a globális kockázatvállalási kedv csökkenésével és a magyar adósság romló hitelbesorolásával. A hiány mérséklődésének egyetlen érdemi hatása, hogy kevesebb pótlólagos külső forrásra van szüksége az országnak, mint egy évvel ezelőtt. A kisebb külső finanszírozási igénnyel azonban csak látszólag csökkent a gazdaság kiszolgáltatottsága. Valójában a krónikus hazai tőkehiány miatt külföldi források nélkül sosem tudnánk érdemi reálgazdasági növekedést produkálni.

A külföldi mellett még a szűkösebb hazai megtakarítások is a vállalati szféra rendelkezésére állhatnának, ha éppen azok is nem csökkenő trendet mutatnának 2006, a deficitlefaragás kezdete óta – ahogy az az MNB által a héten közzétett pénzügyi számlákból is kiderült. Az egészséges pénzügyi szerkezet úgy nézne ki, hogy a lakosság finanszírozási képessége – kiegészítve a külfölddel – ellátja forrásokkal a vállalati szférát, míg a költségvetés az egyensúly közelében van, vagy legalábbis arrafelé tart. Nálunk azonban a legfőbb hitelfelvevő még mindig az állam, ez egyébként 2002 eleje óta folyamatosan így van. Ezen a helyzeten próbált meg a legutóbbi fiskális programmal változtatni a kormány, azonban a lakosságot olyan mértékben érintették ezek a lépések, hogy a tartalékaihoz volt kénytelen nyúlni, így összességében nem növekedhetett a rendelkezésre álló pénzügyi források nagysága.

A fent említett gondokra vezethetők vissza a reálgazdaság legfőbb problémái, a beruházások két éve tartó pangása és a foglalkoztatási helyzet romlása. A kapacitások érdemi bővüléséhez nem nyújtanak elegendő hátteret az EU-s források, bár sokan még mindig reménykednek ebben. Agresszív versenyképesség-növelési hadjáratba kellett volna fognia a gazdaságpolitikának a költségvetés rendbetételével egyidejűleg, de még a rendelkezésre álló szűk mozgásteret sem használta fel erre, ráadásul az állami rendszereket sem sikerült érdemben megreformálni, csak kisebb lépések történtek. Ezek a rendszerek azonban ugyanúgy terhelni fogják a következő évek büdzséit. Az adott helyzetből pedig csak egy kiút van: a – lehetőleg – látványos, de semmiképpen sem csak látszólagos befektetésélénkítés, hogy érezhetően megkönnyebbüljön a magánszféra. Egy valóban mélyreható adóreform lehetséges, hogy megoldást nyújthatna, de félő, hogy a ciklusa második felébe érő – és valószínűleg kisebbségi kormányzásra kényszerülő – kabinet erre már nem fog vállalkozni.

A szerző a Világgazdaság munkatársa