Esély a változásra

Az utóbbi napokban a magyar közvélemény ismét a politikai változásokra figyel. A miniszterelnök lemondása, az új jelöltek kilétére, programjára, politikai, szakmai, társadalmi és nemzetközi támogatottságára vagy az új választásokra vonatkozó találgatások, különböző forgatókönyvek mintha háttérbe szorítanák a legfontosabbat: milyen gazdasági és társadalmi változásokra számíthatnak a magyarországi vállalatok és háztartások az idén? Mikor indul meg a kilábalás, mikor lesznek jobbak a vállalkozások jövedelmezőségi kilátásai, a lakosság életkörülményei, fogyasztási esélyei?

Egy biztos: a magyar gazdaságpolitika döntési szabadságfoka 2009 tavaszára lényegében nullára redukálódott. A 2002–06 közötti fiskális ámokfutás, majd a rossz szerkezetű kiigazítás – amely a munkát terhelő adók és ezzel párhuzamosan a kiadások csökkentése helyett döntően az adóbevételek növelésére összpontosított – aláaknázta a növekedést, tovább csökkentette az amúgy is alacsony szintű foglalkoztatást, miközben brutálisan magas kamatfelárat okozva devizában történő drámai eladósodásra ösztökélte a lakosságot. Mindennek következtében most itt állunk egy roskadozó, belső erőforrásokból nem finanszírozható államháztartással, amely az egyre csökkenő számú foglalkoztatottra óriási adóterheket ró, az elvárt közszolgáltatási színvonalat ugyanakkor mind kevésbé, egyre alacsonyabb szinten képes csak biztosítani. A helyzetkép különösen sokkoló, ha az elmúlt évek eredményeit az Európai Unióhoz velünk együtt csatlakozó többi közép-európai ország pályájával hasonlítjuk össze. Akár a pénzügyi stabilitás, akár a gazdasági növekedés, akár a munkaerőpiac folyamatait tekintjük, Magyarország valamennyi dimenzióban negatív kivételként tűnik fel a régió összességében egyértelműen pozitív trendjeihez képest.

Ne áltassuk magunkat: alapvetően nem politikai pártjaink kompromiszszumképtelensége és nem is csupán a világgazdasági környezet kétségkívül drámaian negatív változásai miatt került a magyar gazdaság a mai súlyos helyzetbe. A politikai pártok szélsőséges acsarkodása, a durva politikai stílus távolról sem idegen a cseh, a lengyel vagy a szlovák politikai élettől sem, és a járműgyártás, illetve az elektronika exportáló vállalatainak piacszűkülése ugyancsak hasonló mértékben érinti a többi közép-európai államot. Van ugyanakkor egy döntő különbség: szemben Magyarországgal, a többi visegrádi országban a belső piac nem omlott össze, mivel – ellentétben a zsugorodó magyar szolgáltató szektorral – a piaci szolgáltatások és az építőipar dinamizmusa legalább részben ellensúlyozni tudja a külső körülmények vitathatatlan romlását. Valójában a hitelezési, az árfolyam- és kamatalakulási, illetve az adózási feltételek különbségei köszönnek vissza a fogyasztási és a foglalkoztatási trendek eltérésében. Az euróövezethez csatlakozott Szlovákia, illetve a belső piacának további élénkülésére számító Lengyelország akár visszaesés nélkül, szerény növekedéssel is átvészelheti az idei évet, de a cseh gazdaság is 2-3 százalékos csökkenéssel megúszhatja 2009-et.

A magyar kormánynak ugyanakkor nincs mozgástere. Akármilyen vezetésű és ideológiájú is lesz az új kormány, nem hagyhatja figyelmen kívül a pénzügyi egyensúlyra, a kiadások és a foglalkoztatást terhelő adók együttes csökkentésére vonatkozó nemzetközi pénzpiaci elvárásokat. A devizában történt eladósodottság kiugró mértéke miatt az árfolyamjelzések közvetlenül és húsbavágóan jelennek meg a magyar háztartások kiadásaiban. Ez ugyanakkor nemcsak veszély, hanem esély is: egy kedvezően fogadott kiigazítás a kamatok lemorzsolódása és a forint árfolyamának jelentős erősödése révén igen gyorsan pozitív eredményeket is hozhat.

A szerző a Kopint-Tárki kutatási igazgatója