A kígyó önmagába harap
A feladat nem egyszerű, hiszen ehhez három – természetükből fakadóan egymás érdekeivel időnként ellentétes – célrendszert kell összehangolni: ezek a társadalmi, a gazdasági és a környezeti célok. Alapvetően ez lenne az a szemlélet, amely mentén minden gazdasági és társadalmi rendszernek működnie kellene. Nehezen tudom ugyanakkor eldönteni, hogy a mindenkori magyar működési és szakpolitikai rendszerben nem csak délibáb-e a remény, hogy sikerülhet fenntarthatóvá tenni a hazai energetikai rendszerek működését. Bizonytalanságom leginkább abból fakad, hogy éppen azt felejtjük el rendszeresen, ami a fenntarthatóság eszmerendszerének a lényegi tartalmát adja: tekintettel lenni a jövőbeni stabil működés feltételeinek biztosítására.
Pedig ez nem lenne nagy kunszt, csak – a hangos ígéreteknek megfelelően – nagy levegőt véve neki kellene kezdeni az éppen aktuális kormányzó erőnek az energetikai szektort gúzsba kötő két legkárosabb hurok kibontásának. E kettő pedig nem más, mint a szociális szempontok által tévesen irányított árpolitika, valamint a jobbára az előbbiből (is) fakadó bizonytalan jogszabályi környezet. És ezt nemcsak én mondom, de mondják a hazai szakmai szervezetek és iparági szereplők, mondja a Nemzetközi Energiaügynökség is. Márpedig amíg ezeket a problémákat nem kezeljük, nem indulnak beruházások, nem lesz fenntartható az energiarendszerünk.
Egyelőre még nincs baj, a jelenlegi rendszer most még eldöcög, ahogyan 5-10-15 év múlva is jó eséllyel. Ez azonban hamis biztonságérzetet kelt. A problémák ugyanis hosszabb távon biztosan jelentkeznek majd. A most elmaradó fejlesztések hiányozni fognak a stabilitáshoz. Ezek megindulásához viszont az kellene, hogy a jövőbeni biztonság érdekében már most elkezdhessék a vállalkozások félretenni a költségek egy részét. És mivel ezt az állam nem fogja megfinanszírozni, az anyagiakat – akár tetszik, akár nem – azoknak kell megfizetni, akik igénybe veszik a szolgáltatást és a terméket.
Félreértés ne essék, itt most nem azt akarom mondani, hogy emeljük egekig a lakossági fogyasztók árait és hagyjuk a szegényebb rétegeket halálra fagyni vagy este gyertyafénynél olvasni. Viszont az sem működik, hogy a valóban segítendő rétegek számára megadott kedvezményeket azok is élvezzék, akik egyébként a piaci áraknál olcsóbban kapott energiával medencét vagy éppen kocsibeállót fűtenek. A valóban támogatásra szorulók ugyanis hiába teszik ki a lakossági fogyasztók 80 százalékát, a lakossági fogyasztásban részarányuk mindössze 30 százalék. Az értük való kormányzati aggodalom gyümölcsét tehát javarészt – mintegy 70 százalékban – a mesterségesen alacsonyan tartott árakra rá nem szoruló rétegek élvezik.
Egy lassan már avuló rendszer, amelyben ráadásul a költségeket azok sem viselik, akik egyébként megengedhetnék maguknak, hosszú távon nem fenntartható. Nem ösztönöz sem a felelős energiahasználatra és valójában a szociális ellátórendszerben részt vevő ellátottak érdekeit sem szolgálja. A fejlesztések és beruházások elmaradásával ugyanis a rendszer technológiai szempontból lesz nem fenntartható. Ez pedig végső soron az ellátásbiztonságra és azon túlmenően a szociális biztonságra is hatással van. Ezzel a kígyó saját farkába harap, és kezdi felfalni önmagával együtt az energetikai szektor (szociális, gazdasági és technológiai) fenntarthatóságának reményét is.
Az így összeomlasztott energetikai ellátórendszer romjain viszont – hogy vigaszunk is legyen – legalább a környezeti fenntarthatóság célkitűzése teljesülhet. Csak ennek a középkori viszonyok között élő unokáink nem biztos, hogy örülni fognak.
ifj. Chikán Attila-->
