Az állami bankok korszaka tér vissza?

A magyar kormányt és az őt kiszolgáló Magyar Nemzeti Bankot már a jogszerűség látszata sem tartja vissza attól, hogy az üzleti bankszektor minél nagyobb szegmensét az irányítása alá vonja. A külföldi nagybankok bankadóval, végtörlesztéssel, tranzakciós illetékkel, devizahiteles „elszámoltatással” történő kifosztását a tulajdonosi viszonyok erőszakos, esetenként jogsértő átrendezése kíséri. A takarékszövetkezeti szektor irányítási jogosítványait átjátszották egy előre kiszemelt magántulajdonosi körnek.

A veszteséges MKB Bankot minden kényszerítő körülmény nélkül vásárolta meg a magyar állam a (valóban eladási kényszer alatt álló) bajor kormánytól, hogy aztán a frissen elfogadott szanálási törvényre hivatkozva (ám azzal korántsem összhangban, hiszen a már visszaállamosított banknál aligha áll fenn a fizetésképtelenné válás veszélye) az MNB védőszárnyai alá helyezze. A magyar kormány a kelet-európai bankpiacok zöméből kivonuló GE egyébként jól teljesítő bankjának megvásárlására is bejelentkezett, amit a rossz ingatlanbefektetéseitől és hiteleitől megtisztított MKB-val összevonva újból értékesíteni kíván – nyilván valamelyik „nemzeti” szereplőnek.

A Budapest Bankot a GE időközben még megerősítené a szintén kivonuló Citibank lakossági üzletágával, így végül három bank piacával rendelkezhet nemsokára a magyar állam. Bár a mérlegtisztítás után ez alig haladja majd meg a tíz százalékos piaci részesedést, az új állami bank azért megszerezheti a méret szerinti rangsor ezüstérmét, beelőzve a K&H-t és az Erstét. A kormány feltehetően a régóta veszteséges Raiffeisen Bank – múlt évben kudarcot vallott – megvételéről sem mond le. Sőt, további bankvásárlásra is sor kerülhet, minthogy időközben 70 százalékra emelkedett az 50 százalékos „nemzeti” tulajdonhányad elérésének programja, amit az eddigi bevásárlásokkal éppen teljesít a kormány. A megnövelt tervcélhoz a Raiffeisen mellett még az Erste vagy K&H bekebelezésére is szükség volna.

A kérdés már csak az, hogy mit kezd a kormány, illetve az illetéktelenül benyomuló MNB a maga alá gyűrt bankszektorral. Az még belátható, hogy az MKB ingatlanvagyonának kimazsolázásából kormányközeli vállalkozások profitálhatnak, a „nemzetiesített” bankok célzott hitelei pedig megsegíthetik a politikai hatalom klientúráját, miközben hitelmegvonással még a renitensnek minősített vállalkozók is megregulázhatók. 

A külföldi bankok nemzeti tulajdonba „terelésének” kimondott célja azonban mégiscsak az, hogy hitelezési hajlandóságuk erősítésével a gazdasági növekedést szolgálja; ám ennek mikéntje kevéssé látszik. Az MNB növekedési hitelprogramját bármilyen tulajdonosi hátterű bank igénybe veheti, a keret felhasználásának pedig sokkal inkább az életképes hitelcélok behatárolta kereslet, mint a hitelezési hajlandóság szab gátat. Ha viszont arra számít a kormány, hogy az irányítása alá vont bankok lazább feltételekkel hozzák meg hiteldöntéseiket, akkor a kitisztított bankok hamar újból veszteségessé válnak – csak most már a külföldi tulajdonosok helyett a magyar adófizetők kontójára.

Az sem a reális várakozás, hogy a „nemzeti” tulajdonba vont bankok jobban tudnák hitelforrásaikat növelni, mint a válságot megelőző években felszökött hitel/betét arányt visszanyeső külföldi hátterűek. Az államadósságot mindinkább belső forrásokból finanszírozó kormány a betéti kamatoknál magasabb állampapírhozamokkal (és az ingyenes kincstári szolgáltatásokkal) tőlük is elszipkázza a lakossági megtakarításokat. Ha pedig kamatlicittel vagy olcsóbb díjakkal próbálnának versenyre kelni a kincstárral és a többi bankkal, akkor megint csak a veszteségességbe futnának bele.

Egyedül azzal a versenysértő módszerrel tudja a kormány a betéteket a „nemzeti” tulajdonú bankokba átirányítani, hogy a betétbiztosításon felül is garanciát vállal rájuk. Erre már mutatott példát a múlt év végén: egyrészt amikor – az állami tulajdonrész erejéig – kimentette a csődbe ment Széchényi Bank nagybetéteseit, másrészt, amikor Matolcsy György MNB elnöke bejelentette, hogy az MKB minden betétjére, felvett hitelére és kötvényére garanciát nyújt a jegybank. E döntések azt üzenik a betéteseknek, hogy a pénzüket nagyobb biztonságban tudhatják a részben vagy egészben állami irányítás alá vont bankokban, mint a külföldi tulajdonúakéban, függetlenül azok tőkeerejétől.

Ám a lakossági betétek átrendezése sem erősíti a bankszektor hitelezési képességét, különösen most, amikor az „elszámoltatás” miatt megképzett mintegy ezermilliárd forintos céltartalék, illetve a hitelállomány csökkenéséből fakadó bevételkiesés megcsapolja a tőkéjüket. Bár a banki visszatérítések februártól megnövelik a lakosság hitelképességét, a szigorodó adósságfék-szabályozás egyúttal újabb korlátot állít a hitelfelvételük elé. A vállalatok hitelkeresletét pedig a kormányzati politika kiszámíthatatlansága és a bármikor, bárkinek a rovására életbe léptethető büntetőintézkedések fenyegetése veti vissza, amit aligha kompenzál az MNB nulla százalékos kamatozású jegybanki refinanszírozásának kiterjesztése.