Áramvonalasabb szervezet, hatékonyabb és olcsóbb államigazgatás – ezeknek a nemes céloknak az érdekében döntött úgy a kormány, hogy a kormányhivatalok hatáskörébe rendel egy sor olyan feladatot, amelyeket eddig függetlenül, önálló döntéshozatali jogkörrel rendelkező intézmények láttak el. Ezzel önmagában még nincs baj: valóban üdvözlendő cél, hogy olyan hivatali rendszert alakítsanak ki, amely nem szétaprózott, és akár helyi szinteken is el tudja intézni a polgárok és az állam közötti ügyeket.
Csakhogy ennek a modellnek több, nem elhanyagolható veszélye is van. Az egyik, hogy a központosított államigazgatásban túl nagy felelősség és hatalom összpontosul a kormányhivatalok kezében: korábban önálló intézmények főosztállyá szerényedve kell hogy folytassák működésüket, önálló döntéshozatali jogkör nélkül. A másik kellemetlen mellékhatás, hogy olyan rendszereket, intézményeket sikerül így szétverni, amelyek eddig jól működtek. A feladatokat pedig nem biztos, hogy megyei vagy járási szinten olyan színvonalon – és zökkenőmentesen – el lehet látni, mint korábban: nem lehet elvárni egy városi kormányablakban ülő ügyintézőtől, hogy egyszerre tisztában legyen a szociális ellátásokra, a lakástámogatásra vagy a családtámogatásra vonatkozó előírásokkal.
A legnagyobb gond pedig az, hogy már megint sikerült úgy végrehajtani egy átalakítást, hogy nem vizsgálták meg kellőképpen annak a lehetséges hatásait. Kijelölték az illetékes minisztereket, meghatározták a később aztán kényszerűen kitolt határidőt, de az, hogy ezeket a változtatásokat hogyan lehet végrehajtani, és pontosan milyen hátulütőik is lesznek, senkit sem érdekelt. Mindezek eredményeképpen sikerült megint eljutni oda, hogy egy alapvetően támogatható elképzelésből kapkodás, és több ütemben végrehajtott jogszabály-foldozgatás lett. Inkább tűnik ez kényszer-, mint államreformnak.
