Az eurózóna reformja segíthet Trump megfékezésében?

Donald Trump amerikai elnök gazdasági hadviselést folytat külpolitikai céljai elérése érdekében. Augusztusban a Trump-adminisztráció bejelentette, hogy kétszeresére emeli a Törökországból érkező acél- és alumíniumimport vámját, hogy nyomást gyakoroljon a török hatóságokra egy amerikai lelkész szabadon bocsátása érdekében, akit két éve vettek őrizetbe kémkedés vádjával. (Andrew Brunsont október közepén végül szabadon engedték – a szerk.) November elején pedig Iránnal szemben fog egyoldalú szankciókat bevezetni az Egyesült Államok.

A Trump-adminisztráció tudja, hogy az amerikai gazdasági befolyás főként abból adódik, hogy a dollár a világ fő tartalékvalutája.

A világgazdaság destabilizálásához aránytalanul nagy befolyással rendelkező Amerika ellensúlyozásához így a dollárban folytatott nemzetközi kereskedelem arányának csökkentése szükséges. Az euró hiteles alternatíva lehet?

Az euró a világ második vezető valutája, ám így is jelentősen elmarad a dollártól. A devizahitelek kétharmada dolláralapú, szemben az euróban jegyzett hitelek 20 százalékos arányával. Hasonló arányok jellemzők a globális devizatartalékokra is.

Jean-Claude Juncker, az Európai Bizottság elnöke változtatni akar ezen a helyzeten. Pár hete kijelentette: abszurd, hogy „Európa az energiaimport-számláinak 80 százalékát – ami évi 300 milliárd eurót tesz ki – dollárban fizeti meg”, miközben az EU energiaimportjának csupán mintegy 2 százaléka származik az USA-ból. Kiállt amellett, hogy az euró váljon „az új, szuverénebb Európa eszközévé”, illetve ígéretet tett olyan javaslatok előterjesztésére, amelyek „erősítik az euró nemzetközi szerepét”.

Juncker nem az egyetlen európai vezető, aki felismerte, hogy milyen erős eszköz lehet a közös valuta, amikor a befolyást kell érvényesíteni. Heiko Maas német külügyminiszter például arra tett javaslatot, hogy az EU hozza létre a saját nemzetközi fizetési rendszerét.

Ezek a javaslatok ambiciózusak ugyan, ám elsiklanak afelett, hogy valójában mi is szükséges az euró státuszának erősítéséhez. Ha az euró szerepe a nemzetközi kereskedelemben nőne, akkor ugyanúgy gyarapodnának a külföldi cégek euróban jegyzett eszközei, illetve az euróalapú kölcsönök teljes volumene is.

Ha a nemzetközi kereskedelem nagyobb aránya zajlana euróban, akkor ez ahhoz vezetne, hogy a külföldi bankrendszerek erősen függnének a közös európai valutától.

Ez azt jelenti, hogy egy válság során az Európai Központi Banknak (EKB) e téren fel kellene lépnie, ahogy azt az amerikai Federal Reserve (Fed) tette korábban. A 2008-as globális pénzügyi válság során a Fed ténylegesen globális szintű végső hitelezőként funkcionált, és nemcsak a fontos tartalékvalutával rendelkező jegybankokkal – az EKB-val és a svájci központi bankkal – állapodott meg fedezetlen valutacserében, hanem a feltörekvő gazdaságok, például Mexikó és Brazília jegybankjaival is. Ennek célja a világgazdaság stabilizálása volt, és megkönnyítette a külföldi bankok dollárhoz jutását.

Az EKB egy jóval restriktívebb megközelítést követett. 2008 végén elkezdett eurót biztosítani Magyarország, Lettország és Lengyelország jegybankjainak, ám biztosítékként euróalapú értékpapírokat követelt meg.

Az EKB ugyanis meg akarta védeni mérlegét a magyar forinttal vagy a lengyel zlotyval szembeni nem fedezett kitettségtől. Ezek az országok azonban az EKB kezdeti feltételei szerint túl kevés megfelelő értékpapírral rendelkeztek ahhoz, hogy elegendő euróhoz juthassanak. Még egy év kellett az EKB-nak, hogy – Ausztria és más országok nyomására – a biztosítékok terén megfelelő valutacsere-megállapodást hozzon létre a magyar és a lengyel jegybankkal.

Most pedig az EKB csak azoknak az országoknak kész eurólikviditást nyújtani, amelyek rendszerszinten fontosak az eurózóna számra.

Ez a kockázatkerülő megközelítés ellentétben áll a Fed vagy – ami különösen sokatmondó – a kínai jegybank politikájával, amely az elmúlt években egyre nagyobb valutacsere-hálózatot hozott létre a jüan nemzetközi kereskedelemben történő használatának és így a nemzetközi valutaként betöltött szerepének elősegítése érdekében.

Juncker víziójának megvalósulásához az EKB-nak fel kellene hagynia ezzel a lehatárolt gondolkodással, és a Fedhez hasonlóan nemzetközi végső hitelezői szerepet kellene vállalnia. Nem egyértelmű azonban, hogy az EKB ténylegesen kész lenne-e mérlegének egy részét eurózónán kívüli tagállamok sorsának kitenni.

Az EKB-nak jó oka van az óvatosságra: nem rendelkezik ugyanis egy olyan politikai partnerrel, mint amilyen az amerikai pénzügyminisztérium a Fed esetében.

Mivel nincs eurózóna-pénzügyminiszter, akivel lehetne egyeztetni a válságok során, így a harmadik országok – legyenek azok akár EU-tagok – megsegítésére vonatkozó EKB-döntés erős ellenállásba ütközhet.

Az EKB korábban valóban ténylegesen elkötelezte magát amellett, hogy mindent megtesz az euró megmentése érdekében. Ha azonban az európai vezetők meg akarják valósítani Juncker azon vízióját, hogy az euró nemzetközi szerepének fokozásával erősítik az EU szuverenitását, akkor nem alapozhatnak arra, hogy az EKB – megfelelő intézményi támogatás nélkül – megismétli ezt a fellépést.

Ehelyett az eurózóna vezetőinek végig kellene vinniük az eurózóna architektúrájának reformját, és egy olyan politikai intézményt kellene biztosítaniuk az EKB számára, amely támogatja a központosított monetáris politikát. Ez a legjobb kezdőlépés lenne Trump gazdasági támadásai ellen.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org