Tavaszi olvadás –Vizes kérdések
Ki ne ismerné a Tavaszi szél vizet áraszt című moldvai-csángó népdalt; így tél végén, megérezve a tavasz közeledtét, szinte minden alkalommal eszembe jut ennek a dalnak a címe, mert jön az olvadás, és hatalmas víztömeg zúdulhat le a folyóinkon, próbára téve a gátakat, a javainkat, olykor még az emberi életet sem kímélve. Olvasom, hogy a Tiszánál a vízügyi figyelőszolgálatok már éberen dolgoznak; kétségkívül az előrelátás nem árt, hiszen mindegyik nagy folyónk, a Duna és a Tisza is, de a kisebbek is hatalmas árvizeket éltek már át. A víz nagy kincs, a folyóvizeinké is, tehát azok is megkívánják a gondoskodást. Vagyis azt, hogy mederben tartsuk a vizüket, bármekkora tömegben érkeznek is.
A megoldás persze nem is olyan egyszerű mérnökszemmel, noha vízügyi mérnökeink mindig is jól teljesítettek, hiszen a folyószabályozással és egyéb mérnöki létesítményekkel, például a víztározók megépítésével szolgálták az itt élőket.
Nyugodt szívvel kijelenthetem, hogy a „vizeseink” szakértelmére és elhivatottságára rábízhatjuk magunkat.
Azonban nem elég e területen sem egyszer jól teljesíteni, hanem mindig jól kell teljesíteni. Épp a tavaszi olvadások okozhatnak váratlan meglepetést, az elmúlt évtizedekben voltak hatalmas árvizek – mindannyian emlékezhetünk rájuk. És persze azokra is, amelyekkel az irodalom is foglalkozott, hogy csak báró Wesselényi Miklóst említsem, az „árvízi hajóst”, aki 1838-ban a pesti árvízben életeket mentett. Érdemes fölidézni, mi történt akkor: közel 50 ezer ember maradt fedél nélkül, mintegy 3000 épület vált a jeges ár martalékává. Abban az évben, január elején hatalmas mennyiségű csapadék esett, a Dunát egészen Bécsig jég borította. Az árvíz elsősorban a mai Váci utca és Deák Ferenc utca környékét öntötte el, majd észak felől is megindult a hatalmas víztömeg a város irányába, és nem volt mi útját állja. Elképzelni is nehéz a szörnyű megpróbáltatást. De közeli példa is van, hiszen ki ne emlékezne arra, hogy 2013. június 9-én, kora délután 891 centiméterrel megdőlt a Budapesten eddig mért legmagasabb árvízi Duna-vízállás rekordja. A homokzsákos partvédelem képei szívszorítók voltak.
Mindezek az események óvatosságra intenek.
Ami azt jelenti, hogy biztosítani kell a folyók rendezett mozgását. Gátakat és rakpartokat, duzzasztóműveket, víztározókat kell építeni, ahogy azt eddig is megtettük, megvédtük és fölújítottuk az évszázados épített értékeinket.
Remek műszaki alkotások jöttek létre, elég csak a szentendrei mobilgát létesítésére utalnom.
Itt most megemlítenék egy a mérnöki világban fontos dolgot. A rendszerváltozás hajnala óta a „vízlépcső” fogalma pejoratív jelentésű a politikai szókészletben. Pedig a vízlépcső mindenekelőtt műszaki, szakmai kifejezés, ezért ne féljünk a használatától! Tisztítsuk meg együttes erővel, közösen a politikai mellékzöngéitől. A vízlépcsők vagy másképp nevezve a duzzasztóművek jelentőségét is nehéz túlbecsülni. Ezekkel a műszaki alkotásokkal csökkenthetőkké válnak majd az aszályok és árvizek pusztító hatásai, amelyek évről évre súlyos milliárdokkal terhelik a nemzetgazdaságot. A duzzasztóművek mellett érvelők – és magam is idetartozom – azt mondják, hogy általában egy térség gazdasági szerepének növekedésével járna, pozitív hatással lehet a mezőgazdasági termelésre. A vízlépcsők megépítésével szemben elsősorban a természetvédők emelnek kifogást. Szerintük a terület élővilágát veszélyeztetné egy-egy ilyen létesítmény. Több magyarországi beruházás mutatja, hogy a természetvédelmi szempontokra ma már tekintettel van az építtető, és értelmes kompromisszumokat lehet találni. És még valami:
a modern és korszerű vízgazdálkodás egyik legfőbb eleme, hogy összegyűjtsük a vizeinket; sok átfolyó víz van a folyóinkban, tehát minél több és nagyobb víztározóra lenne szükség;
ha csak úgy hagyjuk a Duna és a Tisza tekintélyes vízbőségét átfolyni az országon, az bizony pazarlás.
Visszatérve a „gátra”: a hagyományos árvízvédelmi gátak is folyamatos ellenőrzést igényelnek. A gáttesteseket különféle módon lehet vizsgálni, például úgynevezett geoelektromos méréssel vagy földradarral. Ezek a módszerek alkalmasak a buzgárok helyének fölkutatására és a repedések észlelésére. Miért fontos ez? Mert így megelőzhető a legnagyobb baj, a gátszakadás. Emlékezzünk, hogy mit írt Petőfi a gátszakadásról: „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a Tisza a rónán át, / Zúgva, bőgve törte át a gátot, / El akarta nyelni a világot!”
A ma mérnökeinek a feladata, hogy ezt az apokalipszis elkerüljük. A víz sohasem válhat az ellenségünkké!
