Ismét „Amerika az első”, avagy mi várható Trump második elnöksége alatt az USA külpolitikájában

2024. november 5-án az előzetes várakozásokhoz képest Donald Trump kifejezetten simán nyerte meg az amerikai elnökválasztást, így január 20-án megkezdheti második ciklusát a Fehér Házban. Ahogyan ilyenkor lenni szokott, az elemzők már a választások előtt igyekeztek megjósolni, milyen külpolitikai irányvonalat követhetnek megválasztásuk esetén az elnökjelöltek, a november 5. óta eltelt időszak nyilatkozatai alapján pedig tovább lehetett alakítani a képet arról, mire lehet számítani az USA külpolitikájában a következő elnöki ciklusban.

Donald Trump első elnöksége idején az amerikai külpolitika egyik emlékezetes jellegzetessége volt, hogy Washington a kétoldalú interakciókat előnyben részesítve, sokszor a szövetségesi bevonása nélkül igyekezett céljait megvalósítani, ami bizonytalanságot szült az USA hagyományos partnerei körében. Kérdéses, hogy a második ciklusban ez mennyiben lesz folytatható, lévén a jelenlegi globális biztonsági környezet nagyon más, mint volt Trump első elnöksége idején. 2022-ben kitört és azóta is tart az ukrajnai háború, a Közel-Kelet újra lángba borult, sőt Irán érintettsége miatt felrémlett egy, a korábbiaknál szélesebb regionális konfliktus képe, a Dél-Kínai-tengeren és Tajvan körül pedig nőtt a feszültség az elmúlt négy évben. Könnyen lehet, hogy az USA szövetségesei a Biden-érához képest keményebb tárgyalásokra számíthatnak, ám az említett konfliktusok és kihívások miatt a szerepük is felértékelődött. Ez abból a szempontból lesz érdekes, hogy a kampányidőszak során és választási győzelme óta Trump különböző mértékű vámok bevezetését helyezte kilátásba nem csak Kína, hanem szövetségesnek minősülő kereskedelmi partnerei esetében is. Már pedig, ha az EU vagy Japán válaszol és vámháborúba bonyolódik az USA-val, akkor egy időre el lehet felejteni a geopolitikai törésvonalak mentén két táborra szakadó világgazdaság vízióját. Eközben azonban a leendő amerikai elnöknek félszemmel a hazai inflációra is figyelnie kell, mivel kampánya során annak letörését ígérte, míg egy új vámháború Kínával vagy az EU-val pont az ellenkező hatást váltaná ki. Ezért valószínűbb, hogy Trump lépésről lépésre fog haladni, és külön-külön akar tárgyalóasztalhoz ülni a partnerekkel. A számokat tekintve az Európai Unió kilátásai nem túl jók, az USA kereskedelmi deficitje az EU-val szemben régóta szálka Trump szemében, ráadásul ez a deficit 2024-ben várhatóan rekord szintet ér el. Washington elsőként az amúgy is sok sebből vérző európai autóipart veheti célba, lévén az EU 10 százalékos vámmal védi saját piacát, míg az USA csupán 2,5 százalékos tarifát alkalmaz az Európából érkező gépkocsi importra.

A külügyminiszteri poszt várományosa, Marco Rubio, illetve a leendő nemzetbiztonsági tanácsadó Mike Waltz egyaránt a Pekinggel szembeni kemény fellépés híveként van elkönyvelve. Kérdés, hogy a Trumpnál egyre nagyobb befolyással bíró, és a Tesla révén Kínában komoly üzleti érdekekkel rendelkező Elon Musk tompítani fogja-e ezt az irányvonalat. Mindenesetre nem valószínű, hogy Trump rögtön az elnöki ciklusának első napjaiban bevezetné a kínai termékek importjára a kampány során beígért 60 százalékos vámot, a hazai inflációs nyomás miatt nagyobb az esélye az alacsonyabb vagy fokozatosan bevezetett tarifáknak. Ugyanakkor az ígért 60 százalékos tarifánál kisebb mértékű vám kivetése is a két ország közti kereskedelmi konfliktus eszkalálódását eredményezné, jelentősen csökkentve az USA kínai importját. 2023-ban ez az import jóval meghaladta a 400 milliárd dolláros értéket. Ha ennek az árumennyiségnek egy jelentős részét a kínai cégek az USA helyett más országok piacain próbálják meg értékesíteni, az a világ többi gazdaságát is arra fogja ösztönözni, hogy védekezzenek a piacot kereső kínai termékek beözönlése ellen. Egy ilyen folyamat pedig globális méretűre nagyíthatja a kereskedelmi háborút.

Ami az USA Ázsia-politikáját illeti, sem Trump első ciklusában, sem Biden elnöksége alatt nem kristályosodott ki, hogy mi Washington hosszú távú stratégiája a régióban. A vele szövetséges országok számítanak az USA által adható biztonsági garanciákra, ugyanakkor gazdaságilag függenek Kínától, így nem tehetik meg, hogy teljesen elidegenítik maguktól Pekinget. Márpedig az USA jövőbeni befolyása a térségben nem csupán az amerikai katonai képességektől, hanem attól a kapcsolati hálótól is függ, amit az egyensúlyozó stratégiát követő szövetségeseivel alakít ki. Ha Washington a jelenlegi status quo megváltoztatását csak zéró összegű játszmaként tudja felfogni, azzal saját lehetőségeit szűkíti le, hogy az együttműködésre nyitott országok képességeire is támaszkodhasson a Kínával folytatott versengésben. A felálló Trump-kormányzatnak elsősorban arra kell megtalálnia a választ, hogy a biztonsági együttműködésen túlmenően mit tud kínálni a kínai gazdaságtól függő ázsiai szövetségeseinek.