Mit tanulhat a mai Európa Róma bukásából?

A római az ókor egyik legjelentősebb birodalma volt, amely fénykorában csaknem 60 milliós lakossággal rendelkezett, és a Kr. u. 2. századra az addig ismert majdnem teljes világot meghódította Mezopotámiától a brit-szigetekig, a Kaszpi-tengertől a mai Gibraltárig. 

A Nyugatrómai Birodalom 5. században bekövetkezett bukása azonban nemcsak egy nagy birodalom bukását, hanem Európában egy nagy civilizáció összeomlását is jelentette:

• Ha a higiénés körülményeket és a fürdőkultúrát nézzük: Rómában 11 nagy kapacitású vízvezeték működött, amelyek szigorúan ellenőrzött minőségű vizet jutattak a messzi hegyi forrásokból az 1-1,5 millió fős városba.  (Egyes becslések szerint Rómában 500 liter tiszta víz jutott naponta egy lakosra.) Rómában a közkutak, szökőkutak, közfürdők, illetve a gazdagok házai is be voltak kötve a vízvezetékrendszerbe. A városban a 4. században több száz kisebb közfürdő és 13 ingyenesen látogatható, több ezer fős, nagy császári fürdő – ezek uszodák, hideg-, meleg- és gőzfürdők voltak egyben, ahol a fűtést központilag padló- és falfűtéssel oldották meg – szolgálta a lakosságot. Rómában az állam 144 ingyenes, vezetékes vízzel működő illemhelyet tartott fenn. A szennyvíz elvezetéséről is gondoskodtak külön agyag vagy ólom csővezetékrendszeren keresztül. Ezek a higiénés körülmények az összes birodalmi városra jellemzők voltak. (A fénykorában is alig 50-60 ezer fős kis pannon határváros, Aquincum területén is legalább 23 fürdő működött. A város épületeinek a vízellátását és szennyvízelvezetését föld alatti vezetékekkel oldották meg.)

Ehhez képest Európában a lakosság még a 19. században is a folyókról vagy a – sokszor szennyezett – fúrt kutakról hozta vödrökben a vizet, csatornázás pedig sehol sem létezett. (Európában a középkorban a higiénia hiánya állandó járványokhoz vezetett, a vízhiány pedig sokáig gátolta a nagyobb városok kialakulását.)

• Az építészetben Róma bukása után hatalmas visszafejlődés történt. Európa például pár száz évre elfelejtette a boltívek építésének a tudományát. Vagy például a késői középkorban is – saját gyártás híján – a római korban gyártott, bontott téglákat igyekeztek felhasználni új épületek falazásához. A betonkészítés technológiáját pedig – 1300 éves szünet után – csak az 1800-as évek elején fedezték fel újra, egy sokkal silányabb változatban. (A római Pantheon dómjának 43,2 átmérőjű kupolája egészen a 20. századig a világ legnagyobb betonból épített kupolája volt.)
• Az orvostudományban a rómaiak olyan kifinomult sebészeti eljárásokat végeztek – például aranyér, húgyhólyag, vesekő eltávolítása, szürkehályog-műtétek – amelyekre a 18–19. századig várni kellett. A római orvosok a fájdalmas műtétek során fejlett érzéstelenítést alkalmaztak. A kifinomult orvosi eszközök – például cserélhető pengéjű szikék – a birodalom összeomlása után 1500 évre eltűntek az orvosi gyakorlatból. A római sebészeknél például megszokott módszer volt a sebészeti eszközök forró vízzel való fertőtlenítése és egyes orvosi felszerelések első használat utáni kidobása, amit csak a 19. század végén kezdett el újra alkalmazni Európa.
•  Még a 17–18. században is sok helyen Európában, Észak-Afrikában és a Közel-Keleten a római úthálózatot – az építésük után 1500 évvel – használták közlekedésre. Számtalan római korban épített híd egészen a mai napig használatban van. (A Római Birodalmat fénykorában 70 ezer kilométeres, jól karbantartott úthálózat kötötte össze.)

•  A rómaiak közel voltak az első gőzgép feltalálásához: az 1. században a Római birodalom területén élő alexandriai Hérón feltalálta az első gőzmeghajtású szerkezetét (Héron-labda), és automata templomajtónyitó szerkezetet készített.
• Az 1. évszázadban élt, polgárjoggal bíró római nőnek több joga volt, mint a 19. században élt viktoriánus korabeli angol társának. Például házasságában magánvagyonnal rendelkezhetett, a házasság megszűnhetett a feleség kezdeményezésére is, egy nő perképességgel rendelkezett, és magát akár személyesen is képviselhette a bíróságon, saját vállalkozást indíthatott, a közéletben – igaz, korlátozottan – részt vehetett.
• Beszédes adat az is, hogy Róma bukása után csaknem 1000 év telt el, amikor az első közkönyvtár 1452-ben Európában újra megnyitott. (Rómában a 4. században 28 nyilvános közkönyvtár működött.)

Róma lakossága a 3. században 1 és 1,5 millió fő között mozgott. A 19. századig egyetlenegy európai városnak sem sikerült ezt a népességszámot elérnie. 

Miután az 5. században Rómát többször kifosztották a barbár törzsek – és a városban a közrend, a vízvezeték-ellátás, a közellátás és a közigazgatás is gyakorlatilag megszűnt – a lakosság csupán 35 ezer fő környékére csökkent. A korábbi hatalmas megapolisz a 6. századtól szellemvárossá és a következő korok számára egyszerű kőbányává változott.

Itália latin lakosságát a területet több alkalommal végigdúló barbárok elhajtották rabszolgának. Akik túlélték, a nagyvárosokból kis védett helyekre húzódtak, és önellátásra rendezkedtek be. 

A társadalom szétesése miatt komplett szakmák felejtődtek el néhány nemzedék alatt. 

Pár évszázad elteltével az európai emberek nem is értették, hogy kik, miért és hogyan tudták megépíteni azokat a csodálatos, óriási építményeket, amelyek a környékükön találhatók. Mindenfajta meséket és misztikus történeteket találtak ki hozzájuk. 

De, hogy volt lehetséges, hogy egy ilyen fejlett birodalom csak így, egyszerűen összeomoljon? Nézzük meg a fő okokat.

1. A birodalom egysége megszűnt. A Keletrómai Birodalom abban volt érdekelt, hogy a barbárok ne Konstantinápoly felé, hanem a Nyugatrómai Birodalom felé vonuljanak, és erre még bátorította is a Kelet-Európába érkező törzseket.
2. A késő Római Birodalmat állandó munkaerőhiány sújtotta. Ez arra sarkalta Rómát, hogy először az állandó támadásoktól elnéptelenedő, határ menti provinciákba, majd a birodalom belsejébe is a limesen túlról telepítsen munkaerőt. A rómaiak a parlagon maradt földek megművelését, az iparuk számára munkáskezet, illetve adófizetést vártak az újonnan érkezőktől. A végén már komplett nemzetségek és törzsek érkeztek, amelyek a római társadalomba semmilyen módon sem integrálódtak. Önálló „enklávék” alakultak, ahol csak névleges volt a római uralom. 
3. A híres limes, a Római Birodalom szárazföldi határait védő, megerősített védvonal a 4. századtól kezdve egyre inkább meggyengült, majd szabadon átjárhatóvá vált. A barbárok ki-be jártak a határon, és keresztül-kasul vonultak a korábbi római provinciákon. 
4. A római hadsereg legyőzhetetlenségének a mítosza már a 3. századra elveszett. A légiókban meglazult a fegyelem, és sosem jelentkezett elég római polgár katonai szolgálatra. Róma kénytelen volt állandó – megbízhatatlan lojalitású és fegyelmű – barbár segédcsapatokat felfogadni. Nemsokára azonban kiderült, hogy Róma katonailag már gyengébb a korábban a birodalomba beengedett barbár törzseknél is. 455-ben a vandálok az egykori afrikai provinciákból áthajóztak Rómába, és kifosztották a fővárost. Róma – a várost azt megelőzően a nyugati gótok rabolták ki – közigazgatása ekkor végleg összeomlott. A városban fejetlenség és éhínség tört ki. 
5. A Római birodalom utolsó szakaszát rendkívül gyenge képességű császárok jellemezték. Honorius – ő 395-től 423-ig uralkodott – volt talán az utolsó császár, aki még tehetett volna valamit a birodalomért. De pont az ő uralkodása alatt omlott össze végképp a birodalom védelmi rendszere. Miközben 402-ben a nyugati gótok rátörtek Itáliára, Honorius Rómából a császári udvart a biztonságosabb Ravennába költöztette, majd gyakorlatilag tétlenül nézte Itália feldúlását. A politikai életet állandó viszálykodások, belháborúk, gyilkosságok jellemezték. Nem volt olyan kiváló hadvezér sem, aki feltartóztatta volna a barbárok folyamatos előrenyomulását.
6. A késő római korban a lakosságot az állandó barbár támadások mellett éhínség és járvány tizedelte. A támadás alatt álló, határ menti provinciákból a birodalom belseje felé menekült a lakosság. De a 600 év óta békében élő Itália sem volt többé biztonságban. Senki sem akart már küzdeni azért a birodalomért, amely nem tudta a saját polgárait megvédeni. 
7. A késő Római birodalmat folyamatos gazdasági válságok jellemezték – csökkenő költségvetési bevételek, infláció, hanyatló kereskedelem, csökkenő mezőgazdasági termelés. A császárok a költségvetés hiányát újabb adókkal, a pénz elértéktelenítésével igyekeztek kezelni, illetve a birodalomba szerződésekkel befogadott, barbár törzsektől vártak a pluszadóbevételeket. A barbárok elfoglalták a provinciákat, amelyekhez Itália gazdasága szorosan kapcsolódott. (Az észak-afrikai provinciák látták el Róma lakosságát például búzával.) A birodalom – hogy kezelje a költségvetési deficitet – állandóan emelte az adókat, és próbálta röghöz kötni az elvándorló lakosságot. Az emberek elvesztették a maradék bizalmukat a római államban. Vidéken visszatért az ősi időket idéző cserekereskedelem.
8. A hajdan államigazgatásilag annyira jól szervezett Római Birodalom a késő római korban az egyre nagyobb szervezetlenség jeleit mutatta. (Kína a hunok ellen felépítette a Nagy Falat. Róma viszont nem tudta a 4. századtól a korábban kiépített limest sem karbantartani és megvédeni.) Elmaradtak a nagy infrastrukturális beruházások. A köz- és vagyonbiztonság mellett leromlott a jogbiztonság. Még a minimálisan szükséges haderőfejlesztések is elmaradtak. Az utolsó évszázadra – a hadseregben terjedő korrupció miatt is – még a fegyverek és a katonai páncélzat minősége is erősen leromlott.
9. Az 3–4. századra jelentős mértékben megváltozott a térség demográfiai helyzete. Az akkor még a Duna és a Rajna túloldalán lévő germán törzsek népessége jelentős mértékben megnőtt. Ebben szerepet játszott az a gazdasági fejlődés, amelynek egyik kiváltó oka a Római Birodalommal folytatott kereskedelmük volt. A jólétben, a városi szórakozásoknak élő rómaiak gyermekvállalási kedve viszont erősen csökkent. Erre a megváltozott demográfiai helyzetre érkezett a hun birodalom nyomása, amely a germán törzseket „nekipréselte” a meggyengült Római birodalom határainak.
10. Az átlagos római polgár – a középkor polgáraihoz képest – meglehetősen kényelmes életet élt. Ez visszaütött, amikor a birodalom igazán bajba került. Habár a városi lakosság többsége vagyontalan volt, és emeletes bérházak – úgynevezett insulák – kis lakásaiban húzta meg magát, mégsem volt hajlandó semmilyen kétkezi munkát vállalni. Ennek a fő okai a nagyvonalú állami juttatások voltak: Rómában, illetve a birodalom más városaiban a polgárok havonta ingyenes – havi 33 kilogramm mértékű – gabonaosztásban részesültek. (A gabona helyébe a Kr. u. 3. századtól rendszeres napi kenyérjuttatás lépett.) A császárok a 2. századtól a római polgároknak már ingyenolajat – fűtésre és világításra használták – ingyendisznóhúst és olcsó bort is osztottak. A polgárok ingyen látogathatták a városi közfürdőket, szórakozásként az amfiteátrumot (gladiátorviadalokat rendeztek itt), a lovas és kocsiversenyeket (Rómában a Circus Maximusban). A győztes hadjáratok végén, a római ünnepnapokon, a császári család jelentősebb eseményein pénzosztásokra is sor került a nép között. Ez a „fordított adózás” károkat okozott a gazdaságban, és elkényelmesítette a lakosságot.  
11. A kereszténység a Római birodalomban 380-ban államvallás lett. A kereszténység hatására a római társadalom békésebb lett. A rómaiak közül sokan szerzetesnek vagy apácának mentek. A gladiátorviadalokat és az olimpiai játékokat betiltották. Egyre többen szólaltak fel a rabszolgaság és a háborúk ellen. De közben a birodalom határainál olyan ellenséges erők gyülekeztek, amelyek pont ellenkezőképpen, a központi hatalom centralizálását, a római társadalom sürgős újramilitarizálását, általános sorkötelezettséget, a hadsereg megerősítését követelték volna. 

Jó volna hinni abban, hogy a mai modern Európa vezetői tanulnak valamit a késő Római Birodalom hibáiból.