Magyarországra céloz, de egész Európa versenyképességét sebzi az orosz energiaembargó

Figyeljük arra, ami történik, ne arra, amit mondanak: az Ukrajna gyorsított csatlakozását ellenzők azonnali kemény válaszra számíthatnak. Nem a véletlenek furcsa összjátéka, hogy az Európai Bizottság a magyar kormány VOKS2025 szavazási kezdeményezését követően a teljes orosz energiaembargó tervét vázolta. Valahol a folyamat végén látszik, hogy ezzel a rezsicsökkentés intézményén keresnek fogást; hiszen annak energiaforrási alapját tervezik kihúzni. Brüsszel ugyan a jogállami elveket hangsúlyozza, de jelen esetben sutba dobja ezeket; uniós alapelveket félrelökve, egy nyilvánvalóan szankciós lépést kereskedelempolitikainak álcázva próbálják kicsavarni a vétó jogát a tagállamok kezéből. Összességében az Európai Unió ideológiavezérelt energiapolitikát folytat, ellentétben az amerikai és kínai kormányzattal. A magyar kormány azonban a józan ész elvét követi és követeli az energetikában is; a nap végén az energia civilizációs alapeszköz a lakosságnak, és egyúttal versenyképességi eszköz a vállalkozásoknak; de eszköz, és nem ideológiai kérdés.

Az ukrajnai háború a 2022–2023-as években összesen mintegy 430 milliárd euróval növelte meg az uniós tagállamok energiaköltségeit. Két esztendő alatt gázban, olajban és szénben ennyivel emelkedtek az európai emberek és vállalkozások rezsiterhei. Csak a nagyságrendek érzékeltetése végett: ebben a hétéves pénzügyi ciklusban (2021 és 2027 között) a kohéziós alapokban 650 milliárd euró, míg a világjárvány okozta helyzet kezelésére életre hívott Helyreállítási és Ellenállóképességi Eszköz (RRF) keretében 520 milliárd euró forrással tervezett Brüsszel. A támogatási és gazdaságélénkítő programok teljes összegének bő harmadát fizette ki energetikai többletköltségként Európa.  

A nemzetközi energiaválság tartósan magas energiaárakat eredményezett, amelyek jórészt mindmáig velünk maradtak. A földgáz piaci ára az elmúlt fél évben az Egyesült Államokban 6–12 euró között mozgott, Európában a legjobb formájában sem csökkent 34–40 eurós szint alá. Tehát az európai vállalkozások (és a kínai szereplők is) alsó hangon háromszor többet fizetnek a gázért, mint amerikai versenytársaik. Közben az orosz csővezetékes forrást legnagyobb részben amerikai LNG-vel váltotta ki Európa. Villanyért a legutóbbi adatok szerint Kínához képest négyszer, az amerikai áraknál kétszer többet kell fizetniük a vállalkozásoknak. Benzinben és dízelben a nemzetközi versenytársaknál kétszer többet számláznak az uniós felhasználóknak. Ráadásul a túlhajtott zöldpolitika jegyében szén-dioxid-kvótát is alkalmaz az EU, sokkal kiterjedtebb rendszerben és drágábban, mint ahogyan azt a világ más részein teszik. A karbonadó jellegű költségek Európában az elmúlt években 50–100 dolláros szinten mozogtak, ezzel szemben a legmagasabb amerikai értékük 18 dollár, a kínai csúcs 13 dollár volt, pusztán ez önmagában behozhatatlan versenyhátrányt okoz. 

A fentiekből kitűnik, kilátásaink az Európa által elérhető energiahordozók árszintjei miatt gyászosak. Félreértés ne essék, a magyar energiapolitika is teljes mellszélességgel támogat egy szuverenista alapú, fenntartható energiafordulatot Európában. Az átállás azonban rengeteg pénzbe kerül, amely „elpárolgott” az európai energetikából és gazdaságból. Az Európai Bizottság részéről pedig az ukrajnai háború kitörése óta mikroszkóppal sem lehet olyan energiapolitikai intézkedést felkutatni, amelynek köszönhetően érdemben csökkentek volna az európai fogyasztók terhei. A „kiszáradt” európai energetika dacára a zöldfordulat erőltetett ütemét még fel is tekerte az EU, pedig annak teljes sikere esetén is legfeljebb azt érjük el, hogy az üvegházhatású gázok globális kibocsátásából az uniónak betudható mintegy 7 százalékot lefaragjuk. 

Az újabb energetikai fejezet pedig Ukrajna csatlakoztatása. A rend kedvéért jegyezzük meg, hogy háborúban álló ország még sosem válhatott taggá. Üdvösebb lenne tehát előbb a béke, de legalább tűzszünet megteremtésén dolgozni. Ha Ukrajna teljes jogú tagállammá válna, méretei és a helyreállítandó életfeltételek, az elpusztult infrastruktúra pótlása az európai közösség finanszírozását igényelné. Az ukrajnai szén- és gázerőművek zöme megsemmisült a háborúban, de odaveszett a vízerőművi kapacitások jelentős hányada is. Újjáépítésük, vagy ha az nem gazdaságos, kiváltásuk nagyságrendileg 30 milliárd euró helyreállítási forrást emésztene fel. A rendszerből eddig is hiányzó korszerű gázerőművi, megújuló és nukleáris kapacitások megteremtésének költségei további súlyos eurómilliárdokra rúgnak. Mindez tehát a következő uniós támogatási ciklust terhelné, amelyben a mai kalkulációk alapján 30 milliárd euró körüli forrás állhat rendelkezésre energetikára valamennyi tagállam számára, összesen. Ukrajna energetikai talpra állítása teljesen lekötné a fejlesztési keretet, kimerítve a régi tagállamok ágazati finanszírozását. A források tehát nemcsak ma hiányoznak az európai energetikából, nemcsak a zöldfordulat jelenlegi lépései miatt kínkeservesen előteremthetők, hanem szabad pénzügyi keretek hiányában ez a jövőben is így lesz.

A cél az orosz eredetű földgáz, kőolaj és urán teljes kitiltása. Az orosz import leállása nemcsak a magyar helyzetet rontaná, továbbgyűrűző hatásait az egész európai piac elszenvedné. A háború kitörése előtt az uniós tagállamokban felhasznált gáz 45 százaléka származott Oroszországból. Az Európai Bizottság gázpiaci helyzetképe szerint 2024 végén is a behozatal 19 százaléka volt orosz eredetű. A helyzet az, hogy Oroszország minden szankció dacára csővezetékes és cseppfolyós kategóriában egyaránt a második legnagyobb beszállító volt az EU-ban. Sőt tavaly nőtt az orosz import mennyisége, elsősorban az olasz, cseh és francia igények miatt; ugyanakkor a magyar és német felhasználás csökkent orosz gázból. 2025 elején Ukrajna leállította a gáztranzitot, amely az említett 19 százalékos részarány 13 százalékra csökkenését vetítené előre, de azt látni kell, hogy az első negyedévében 10 százalékkal emelkedett a Török Áramlaton szállított mennyiség; az orosz gáz tehát megtalálta az útját. 

Egy ilyen jelentős forrás hiánytalan kizárása drasztikusan szűkít a kínálatot, óhatatlanul újabb áremelkedést okoz. A körülményesebb, kerülő utakon zajló szállítás további többletterhekkel jár. A villanyszektorban a gáznak (a földgáz tüzelésű erőműveknek) van a legfőbb ármeghatározó szerepe, ezért a drágább földgáz és a drágább urán beszerzések következtében az áramért is lényegesen többet kellene fizetni. A kőolaj keleten induló vezetékeken érkezik a régiónkba, a térségi finomítók az orosz alapanyag feldolgozására optimalizáltak, az árnövekedést tehát a benzinkutakon is megtapasztalnánk. Látható, hogy téves az Európai Bizottság állítása, hogy a teljes embargó nem fog áremelkedést okozni, nemcsak a kelet-közép-európai régió, hanem egész Európa megszenvedné az intézkedés hatását. 

Az önsorsrontás azonban nem merül ki annyiban, hogy az Európai Bizottság intézkedéseivel egyre csak drágítja az európai energiabeszerzéseket. Ellátásbiztonsági szempontból is veszélyes ez az újabb ötlet. Az eddig a diverzifikáció ügyét zászlajukra tűzők ütemvesztés nélkül változtak át az egyoldalú globális LNG-függőség apostolaivá. A kiszorított orosz gáz ugyanis elsősorban amerikai LNG-vé (és norvég forrássá) alakult; ez a két beszerzés pótolja a kieső keleti energiahordozót. Az USA LNG szállítási mennyisége háromszorosára emelkedett; már 40 százalék feletti a teljes EU-importban. A cseppfolyósított földgázért azonban versenyezni kell a kínai gazdasággal; ez pedig egyszerre árfelhajtó tényező és ellátásbiztonsági kihívás. Egyre inkább az Amerikai Egyesült Államok tartja kezében a folyamatokat az LNG-piacon; itt dől el, hogy kinek és mennyi jut; jut-e egyáltalán. Vissza kell térni a „két vezeték jobb, mint egy” elvére; a minden más megoldásnál olcsóbb és tisztább szállítást biztosító csövekre továbbra is szükség van. Ne legyen kétséges: az ellátás biztonságát teszi kockára, aki működő importforrásokról és -útvonalakról önként lemond. 

Az atomenergia pedig végképp veszélyes üzem, az orosz technológiával épült erőművek 2500 tonna orosz fűtőanyagának minden ellenkező híreszteléssel szemben még nincs elegendő, teljesen oroszmentesített alternatívája. Az amerikai beszállító már tud megfelelő uránkazettát gyártani orosz erőművekhez, de nem kellő mennyiségben. A francia fűtőelemgyártó pedig még konstrukciós szakaszban tart. Magyarország nem áldozhatja be a hazai áramtermelés felét, a fogyasztás harmadát fedező Paksi Atomerőművet, pedig az embargós tervek jelenlegi formájukban erre köteleznének bennünket még az évtized vége előtt. A tét nagy, már a nukleáris üzembiztonság sem számít tabunak.

E kártétel a magyar cégek jövőjét is fenyegeti, de hazánkban a lakossági energiapiacot sem hagyná érintetlenül. Magyarország energiaszámlája mintegy 25 százalékkal nőne; a teljes embargó miatt legalább 800 milliárd forintos többlettel kell számolnunk. A jövő évi büdzsé tervezetében a lakossági rezsivédelmi soron közel 800 milliárd forintos tétel szerepel. A rezsicsökkentésre szánt forrásokat tehát elszívhatja, ha a megugró energiaszámlát úgy kell finanszíroznunk, hogy a vállalkozásokat ne terheljük tovább. A rezsivédelem ellehetetlenülésével, megszűnésével a gázért négyszer, az áramért kétszer többet kellene fizetniük a magyar családoknak. A kedvező orosz gázszerződés, a Paksi Atomerőmű által – orosz urán égetésével – előállított olcsó áram, az energetikai vállalatok adóbefizetései ma még lehetővé teszik, hogy rezsihatár alatt 100 forintért kapják a háztartások a földgáz köbméterét, és 36 forintért a villanyt kilowattóránként. Nem létezik olyan beszerzési forrás Európában, ahol szállítással és adóterhekkel együtt ennyiért kapható ez a két energiahordozó. Ha pedig a brüsszeli tervek hírnökei és képviselői mégis tudnak ilyet, kérem, tüstént jelezzék, nagy tételben vásárolnánk.

A remény, sőt, az európai remény a borús kép ellenére sincs még veszve. A józan energiapolitika jegyében négy pontban javaslok mielőbbi európai előrelépést, amelyekkel a versenyképességi hanyatlás visszafordítható, és amelyek eredményeként számításaim szerint a piaci áram- és gázárak azonnal legalább 40 százalékkal csökkennének. Első, hogy a szén-dioxid-kvótarendszer alapos felülvizsgálatát sürgetem a gázerőművek esetén, privilegizálva ezen belül a korszerű CCGT-ket, amelyek nélkül nincs sikeres zöldátmenet. Másodszor fontos lenne, hogy a tagállamok több mint felének támogató álláspontját meghallgatva Európa álljon az atomenergia egyre nyilvánvalóbb reneszánszának élére; támogassa az engedélyezési eljárásokat, ösztönözze megfelelő társadalmi támogatás esetén a bezárt erőművek újraindítását, és dotálja a kis moduláris erőművek létesítését. Harmadrészt szülessen egységes, összehangolt akcióterv a tárolói kapacitásokra (ideértve az akkumulátoripart is), mert ennek hiányában az időjárásfüggő megújulók elterjedése egyre gyakrabban vezethet a spanyolországihoz hasonló elsötétedéshez. Negyedszer, mindenekelőtt tegyünk meg mindent a mielőbbi orosz–ukrán tűzszünetért. Jó hír, hogy az európai érdekekhez igazodó, józan energiapolitika mellett egyre többen érvelnek Európából is. 

A migráció ügyében már végigmentünk ezen az úton, biztos vagyok benne, hogy középtávon energetikai ügyekben is többen lesznek mögöttünk, mint velünk szemben. Jó lenne azonban megspórolnunk magunknak a versenyképességi végítéletet, és nem várni be a német ipar térdre esését. Európa cselekedjen a józan ész jegyében; a magyar energiapolitika ezért emel szót; elsősorban a magyar családokért és vállalatokért, de lényegében az élhető európai jövőért!