késleltetett adatok
Árfolyamok: 15 perccel késleltetett adatok
Vízkészlet – minden cseppje érték
Tavaly karácsony előtti antikvár bevásárlásaim egyike Ludovikás Levente egykori „M. KIR. Honvéd Ludovika Akadémia Levente-körének” több évfolyamot felölelő kiadványa volt. Az akadémiai képzés magas színvonaláról tanúskodó évkönyv – benne tudományos, ismeretterjesztő, szépirodalmi és képzőművészeti tanulmányokkal – 1935-ös évfolyamában felfedeztem egy érdekes írást: Gerédy Ernő akadémikus (II. főcsoport), a „Duna-Tisza-Csatorna” c. szerzeményét. A műszaki és gazdasági összefüggéseket feltáró mű világosan reflektált a Trianon után újra magára talált magyar gazdaság kihívásaira. Bemutatta az építés lehetséges nyomvonalát, műszaki és pénzügyi következményeit, továbbá szállítási, kereskedelmi, mezőgazdasági termelési és katonai logisztikai előnyeit. Ami azonban „hiányzott” a téma kifejtésénél, az a vízháztartás biztonsága az ország közepén, a vízkészletelés, az öntözés stb. – azon témák, amelyek ma a klímaváltozással összefüggésben rohamosan felértékelődnek. Hiszen ma már élő és körmünkre égő téma a Homokhátság elsivatagosodása a Duna–Tisza közén.
Többek szerint hazánk vízben gazdag ország, komoly vízügyi múltbeli tudással és hagyományokkal. Szerényebben fogalmazva vannak persze lehetőségeink, de ezekkel még nem tanultunk meg érdemben együtt élni és előnyünkre fordítani.
Napjainkban az évi egy főre jutó teljes megújuló vízkészlet 11 ezer köbméter, ez Európában az egyik legmagasabb érték, azonban ha a belső megújuló készletet nézzük, akkor csak 600 köbméteres értéket kapunk, ami a vízhiányos országokra jellemző. Vízvagyonunk 94 százaléka ugyanis a határon túlról érkezik, ami nem része a belső megújuló készletnek.
Ez elgondolkodtató, különösen annak fényében, hogy az ipari, termelési, energetikai hasznosítással felszínre hozott rétegvíz nem teljesen kerül vissza a talajba, hanem elfolyik. Így vízmérlegünk abszolút értelemben negatív szaldót mutat, amely csak felgyorsíthatja a klímaváltozás negatív hatásait. És nem biztos, hogy valamikor egy olyan bejelentés boldogítaná hazánk fiait, hogy – ad absurdum – „Tokaj-Hegyalján a csökkenő szőlőültetvények helyett kiválóan termett a kiwi”. Városnak és falunak egyaránt szembe kell néznie a kihívással. Mit kell tehát tenni? „Meg kell fogni és itthon kell tartani” a nedvességet, a vizet, minél nagyobb arányban.
Hogyan is lehet ezt elérni:
- az árvízvédelemmel (is) összefüggő komplex víztározással;
- természetes (és mesterséges) vizes élőhelyek bővítésével;
- a csapadékvíz tudatos felhasználásával;
- a talaj mesterséges burkolásának korlátozásával együtt az erdők, zöld növényi területek gyarapításával;
- a kiskerti (bio) növénytermesztés elterjesztésével, a családi ökotermelés népszerűsítésével;
- az élőflórás víztisztítás – egyébként részben magyar eredetű – technológiáinak erőteljes alkalmazásával stb.
Ebbe a sorba továbbá jól beleilleszkednek az olyan nagy beruházási programok, mint egy komplett Duna–Tisza-csatorna létrehozása.
Ennek megvalósítása nemcsak a Homokhátság hosszú távú kezelésében jelentene hatalmas előrelépést, hanem – az egykori Ludovikás Levente-cikk hangsúlyaitól némileg eltérve – segítené a turizmust, a szabadidős tevékenységeket, a csatorna menti helyi gazdaságok fejlődését, valamint az öntözéses gazdálkodás előnyeit is. Ez egy 1715 óta „megörökölt”, időről időre aktualizált magyar program, amelyből 22 kilométer megépült, ám többször – eltérő szempontok szerint – lett át-, illetve megtervezve. Nemrég újra elindult az aktuális, mai műszaki és pénzügyi realitásokat tükröző tervezési folyamat, az időzítés és a forrásbiztosítás döntése azonban még hátravan. A vízháztartási kényszerek és a vízhasznosítási lehetőségek adottak a cselekvésre. A kocka tehát el van vetve?
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.