Gondolták volna, hogy a Coca-Cola feltalálója egy kokainfüggő gyógyszerész volt? „Nők és mindenki más számára, akiknek a mozgásszegény munkájuk idegrendszeri kimerültséget okoz, akik gyomor- vagy emésztőrendszeri problémákkal küzdenek, vagy azoknak, akik csak egy kis szellemi felfrissülésre, egy kellemes, tiszta, stimuláló elegyre vágynak” – ezzel a szöveggel hirdette szirupját, a Coca-Cola ősét kikeverő John S. Pemberton. A polgárháborús sérülése miatt drogfüggővé vált, gyógyszerészként dolgozó veterán a kokalevél és a bor keverékeként állította elő a szert, amit „cocawine”-nak nevezett – írja a Múlt-Kor. Miután Atlantában alkoholtilalmat vezettek be, átalakította a keveréket, majd az alkoholmentessé vált gyógyitalba egy véletlennek köszönhetően még szén-dioxid is került. A könyvelője javaslatára Coca-Colának keresztelte az italt, amelyet kezdetben a patikában 5 cent/pohár áron lehetett megvásárolni – a vevők azonban nem tolongtak érte.
Pemberton 1888-ban eladta a találmányának értékesítési jogait, majd a recept kizárólagos tulajdonjogát, sőt, némi pereskedés után a márkanevet is Asa Griggs Candler üzletembernek, aki egyes források szerint 550, mások szerint 2300 dollárt fizetett érte.
Mindkét összeg elenyésző ahhoz képest, hogy egy „aranybányához” jutott hozzá.
Az agresszív marketingkampánynak köszönhetően a The Coca-Cola Company hamar világméretűvé vált, és Candler gyerekei 1919-ben már 25 millió dollárért adták tovább az Ernest Woodruff vezette befektetői csoportnak. Az egész világban ismertté vált márka eszmei értéke ma a 100 milliárd dollárt is meghaladja.
Ki száll be Amerika felfedezésének költségeibe?
A genovai születésű Kolumbusz Kristóf mintegy egy évtizeden át lobbizott az európai uralkodóknál, hogy támogatókat szerezzen a gazdag fűszertermő vidékre, Ázsiába tartó nyugati hajózási útvonal felfedezéséhez. Portugália és Anglia királyai egyaránt elhajtották a kereskedő hajóst, akit szakértők próbáltak meggyőzni arról, hogy rosszak a számításai, így az utazása sokkal hosszabb lehet a tervezettnél. Miután II. János portugál király 1485-ben elutasította javaslatát az új útvonal felderítésére – nem kis részben azért, mert Kolumbusz hatalmas kiváltságokat kötött ki magának arra az esetre, ha vállalkozása sikerrel jár –, a hajós a szomszédos spanyol királyi udvart vette célba.
Évekig dolgozott azon, hogy 1491 végén Kasztíliai Izabella és Aragóniai Ferdinánd végre kimondják az igent, és megtámogassák az útját, hozzátéve, hogy a felfedezéshez szükséges nagyobb részét gazdag kereskedők és pénzemberek adták össze. A tervezettnél valóban hosszabb, több mint két hónapos, viszontagságos, veszélyes és lázadásokkal fenyegető út végén megpillantották a későbbi San Salvador szigetét, amelyet Kelet-India részének véltek. Bár a hajós egészen haláláig úgy vélte, India és Ázsia földjét érte el, 1492 után az Újvilág aranya elárasztotta az öreg kontinenst.
A nemesfém-behozatal az évszázad végére az évi 270 tonna ezüstöt és a két tonna aranyat is meghaladta, amely végül a spanyol államkasszát gyarapította.
Feltalálta, majd elfelejtette szabadalmaztatni az olajfúrót
Az első kereskedelmi célból létrehozott modern kutak egy nyugalmazott vasúti alkalmazott, Edwin Drake nevéhez köthetők, aki a pennsylvaniai Titusville-ben fejlesztette ki az olajfúrás technikáját. A geológiai ismeretek nélkül (!) dolgozó Drake egy kútfúró kovács segítségével öntöttvas csöveket vert a földbe, a kút fölé pedig kábeles fúróállványt épített. A megbízó olajtársaság befektetőinek pénze már épp elfogyni látszott, amikor 1859 augusztusában a csőben 21 méter mélyen megjelent a „fekete arany”. Drake szerkezete nem termelt ki sok olajat, azonban a fúrási technikáját sokan átvették, és amikor észbe kapott, már az egész állam az ő módszerével dolgozott.
Nem volt üzleti érzéke, így nem szabadalmaztatta a találmányát, majd néhány évvel később az összes pénzét elvesztette az olajspekulációk miatt. Szerencséjére Pennsylvania állam életjáradékot szavazott meg neki, hiszen a térség a feltalálónak köszönhette gyarapodó gazdagságát.
A gitárbandáknak nincs jövője
Amikor 1962. január elsején a Decca Records észak-londoni stúdiójában négy ismeretlen fiatal bemutatta a számait, abban reménykedtek, hogy lemezszerződéssel a kezükben léphetnek majd ki az ajtón. Paul McCartney, John Lennon, George Harrison és Pete Best, akit később Ringo Starr váltott már jónéhány elutasításon túl volt, számos lemezkiadó utasította el az együttest. A Decca majdnem egy teljes órát szánt rájuk, tizenöt dalukat énekelhették el (amelyeket rögzítettek is), ebből azt a következtetést vonták le a srácok, hogy nyert ügyük van.
A producer, Tony Meehan azt ígérte Brian Epstein menedzsernek, hogy néhány hét múlva jelentkeznek, de nem látja akadályát az együttműködésüknek. Pár nappal később azonban a lemezcég elállt a szerződéskötéstől, mondván, a „gitárbandák kimentek a divatból, Mr. Epstein, a Beatlesnek nincs jövője a show-bizniszben”.
Ezzel a kiadó fennállása legnagyobb hibáját követte el.
Az EMI másképp gondolkozott a gitárbandákról, és felkarolta a csapatot, amely sokszorosan behozta a rá fordított pénzt: több mint egymilliárd eladott lemezzel a világ legsikeresebb együttesévé vált.
A telefon csak egy játékszer marad
„Ez beszél!” – kiáltott fel Pedro brazil császár, majd rémületében elejtette a kagylót az 1876-os philadelphiai világkiállításon, amikor meghallott egy hangot a telefonban. Alexander Graham Bell mindössze néhány hónappal korábban szabadalmaztatta találmányát, amit „mellékesen” a hallókészülékekkel kapcsolatos kutatásai során fejlesztett ki. A valaha bejegyzett legértékesebb találmány felfedezése azonban nemcsak az ő, hanem Elisha Gray nevéhez is köthető, aki ugyanazon a napon adta be „messzeszólójára” a szabadalmi kérvényt, mint Bell, csak éppen néhány órával később. A többéves pereskedést követően végül Bell lett a „távbeszélő atyja”.
Bár az emberi hang vezetékes átvitele a korban még csodaszámba ment,
a Western Union sajnált rá százezer dollárt,
az igazgató játékszernek nevezte, ami hatalmas baklövésnek bizonyult. Erre Bell 1877-ben – akkor még leendő apósa támogatásával – megalapította saját cégét, a Bell Telephone Companyt (1885-től American Telephone and Telegraph Co./ AT&T), amely hamarosan kiszorította a piacról a Western Uniont, és multinacionális vállalattá fejlődött. Két évvel később a Union igazgatója elismerte tévedését, és 25 millió dollárért szívesen megvette volna a céget, de Bellnek akkor már esze ágában sem volt eladni. Első befektetői néhány hónap alatt milliomosokká váltak, 1886-ra több mint 150 ezer amerikai beszélhetett egymással a találmány segítségével. A befektetést olyannyira kár volt kihagyni, hogy 2010-ben az AT&T a teljes bevétele alapján az Amerikai Egyesült Államok hetedik legnagyobb vállalata volt, és a negyedik legnagyobb nem olajcég Amerikában.
