Már az 1973-as nagy összeomlás réme fenyeget – így vészelte át a világ a korábbi olajválságokat
Nem nehéz párhuzamokat találni a hetvenes évek és napjaink olajválságai között, hiszen akárcsak akkor, most is pár éven belül érkezik a második kínálati sokk. Bár azt nem tudni, hogy az iráni háború meddig húzódik el, és mikortól válik újra hajózhatóvá a Hormuzi-szoros, arról érdemes megemlékezni, hogy akkor milyen módon vészelte át a világ a válságot, mert az előre jelezheti azt is, hogy most mi fog történni.
Sokban hasonlítanak a mostani olajválságok a hetvenes évekbeliekre
Ahogy az 1970-es években, úgy a 2020-as években is a világ az első olajsokkot viszonylag gyorsan kiheverte, ami nem is meglepő, hiszen mind a két alkalommal inkább csak az olajáramlás útja változott meg. Az 1974-es mélypont után 1976-ra már ismét a válság előtti szinten volt az olajfogyasztás, gyakorlatilag minden visszaállt a megszokott kerékvágásba. Ebben az időszakban a teljes globális energiakínálat sem csökkent az Energy Institute adatai szerint.
Az iráni forradalmat követő olajsokk már jóval nagyobb kiterjedésű volt,
az olajfogyasztás 1983-ig folyamatosan csökkent, és csak 1988-ra érte el az 1979-es szintet.
A globális energiakínálat pedig csak 1984-ben haladta meg az 1979-es értéket. Az iráni forradalom hatását az azt követő iraki–iráni háború tovább súlyosbította. Az energiaválságra adott válaszok az olajfogyasztás tartós mérséklését hozták, az 1980-as években épült fel a francia és a japán atomerőművek jelentős része, és ekkor hódították meg a világot az üzemanyag-takarékos japán kisautók. Az olajtüzelésű erőművek szerepe a Közel-Kelet kivételével világszerte visszaesett.
A Hormuzi-szoros lezárása kétség kívül a valaha volt legnagyobb energiasokk
A Hormuzi-szoros lezárása mind arányaiban, mind abszolút értelemben nagyobb megrázkódtatást jelent mint a korábbi olajválságok, még akkor is, ha számolunk a szaúdi és emírségekbeli kerülő utakkal vagy épp azzal, hogy az iráni tankerek továbbra is áthajózhatnak a Hormuzi-szoroson.
A fogyasztás csökkenése elkerülhetetlen, minél tovább marad zárva a kulcsfontosságú átjáró, annál inkább.
Az Öböl menti országok már napi mintegy 10 millió hordóval voltak kénytelenek csökkenteni olajtermelésüket, aminek helyreállítása akkor is heteket vesz igénybe, ha az iráni háború holnap véget ér. Összehasonlításként érdemes megjegyezni, hogy a 2019-es, napi 102 millió hordós olajfogyasztás 2020-ban, amikor a Covid miatt gyakorlatilag megállt az élet, napi 93 millió hordóra csökkent. Ha az iráni háború elhúzódik, akkor a globális olajkeresletnek nagyobb mértékben kell csökkennie, mint amekkora a Covid alatti visszaesés volt.
Kormányzati lépések vagy az árak fogják elpusztítani a keresletet?
A kereslet mérséklésére számos fejlődő ország vezetett be drasztikus lépéseket, a négynapos munkahéttől az otthoni munkavégzés támogatásáig. Ezek a lépések azonban aligha fogják elérni a fogyasztás napi 10 millió hordós csökkenését, már csak azért sem, mert a globális olajfogyasztás több mint felét az Egyesült Államok, Kína, Európa, Japán és Kanada adja.
A keresletcsökkenésben az árak emelkedése is meghatározó szerepet fog játszani.
A hetvenes évek olajválságai strukturálisan is csökkentették a keresletet, és ez most sem lesz másként. Az elektromos autók terjedése hasonló módon csökkentheti az olajkeresletet, ahogy a takarékos kisautók mérsékelték azt a múlt század nyolcvanas éveiben, miközben a földgázfogyasztást részben a széntüzelésű erőművek, részben a megújuló energiák, részben a világszerte újraindított atomerőművek válthatják ki.
Az olajtermelés nem növelhető máról holnapra
A hetvenes éveket követő tartósan magas olajáraknak azonban nemcsak a keresleti válaszok vetettek véget, abban óriási szerepe volt a kínálati oldalnak is, ekkor kezdődött az északi-tengeri olajmezők kiaknázása is. 1973-ban Norvégia és Nagy-Britannia együtt napi mintegy 40 ezer hordó olajat termelt ki, ami 1988-ban már meghaladta a napi 3,5 millió hordót.
A kínálat képes óriási sokkokra is reagálni, ám ez időigényes, ráadásul a piac nem lehet biztos abban, hogy meddig tart a fennakadás, miközben a háború előtt a piacot a túlkínálat jellemezte.
Az elmúlt évek legnagyobb olajboomja, az amerikai palaolaj-forradalom idején a kőolajat és kondenzátumokat is figyelembe véve mintegy tíz év alatt nőtt napi 8 millió hordóval a termelés.
Az amerikai kormányzati kommunikáció sikeresen fogta vissza az olajárak elszállását – minden idők legnagyobb olajválsága ellenére az árak messze vannak a történelmi csúcstól, nominálisan is, de különösen reálértelemben –, ám a kínálati választ is hátráltatják. A szinte azonnal piacra dobható tartalékkapacitás túlnyomó többsége pedig a Hormuzi-szoros rossz oldalán van. Azoknak a termelőknek, akik most a termelés bővítésében gondolkodnak, azzal is számolniuk kell, hogy számos keresletcsökkentő lépés hatása hosszabb távon is alacsonyabb fogyasztási pályához fog vezetni.
