Soros gondolatkísérlete: Németország szálljon ki az euróövezetből

Ezek a napok azonban elmúltak. Az euró válságban van, ebben a fő szereplő Németország. A németek többé már nem érzik gazdagnak magukat, ezért nem akarják, hogy országuk a továbbiakban is az adományozó szerepét játssza Európa többi része felé. Ez a magatartás érthető, bár az európai integrációs folyamatot vitathatatlanul leállította.

Az euró már a bevezetésekor is „félkész” valutának számított.

A maastrichti szerződés politikai unió nélküli monetáris unió létrehozatalát rendelte el. A szuverén adósságok ügyében az euróövezet országai magukra hagyva maradtak. Ez a körülmény azonban a legutóbbi időkig homályban maradt, mert az Európai Központi Bank kész volt arra, hogy a leszámítolási műveleteinél egyenlő feltételekkel fogadja el az euróövezet összes tagállamának szuverén adósságpapírjait. A bankok örültek, hogy kereshetnek néhány extra centet a – feltételezésük szerint – kockázatmentes eszközökön, ezért nyakló nélkül pakolták tele mérlegüket a gyengébb országok államadósság-papírjaival.

A bajok első jelei a Lehman Brothers 2008. szeptemberi öszszeomlása után jelentkeztek. Még az év októberében az Európai Unió pénzügyminiszterei elhatározták, hogy lényegében teljes garanciát nyújtanak a rendszerszinten is fontos pénzügyi intézmények bukásának megelőzésére. Az EU-szintű garancia tervét azonban Angela Merkel német kancellár elutasította, ezért minden tagállamnak magának kellett gondoskodnia saját bankjairól.

A különbséget a pénzügyi piacok eleinte alig érzékelték. A tőke ugyan kezdett elmenekülni azokból az országokból, amelyek nem tudtak megfelelő garanciákat kínálni, a kamatkülönbségek azonban egy ideig minimálisak maradtak az euróövezeten belül. Kelet-Európa néhány állama – például Magyarország és egyes balti államok – ekkor kerültek bajba, és részükre mentőakciót kellett indítani. A pénzügyi piacok lényegében ezt követően kezdtek el aggódni a szuverén adósságok halmozódása miatt, és a kamatfelárak körében is ettől kezdve jelentkezett az erőteljesebb differenciálódás. A figyelem középpontjába ekkor került Görögország, amelynek kormánya hazudott a 2009-es költségvetési hiány mértékéről.
Az új helyzetre lassan reagáltak az európai hatóságok, mert az ügyben a tagállamok jelentősen eltérő nézeteket vallottak. A francia és néhány más kormány hajlott volna a szolidaritásra, Németország azonban – amelyet a XX. században kétszer is megrázott egy inflációs trauma – allergikusan reagált egy újabb drágulási hullám veszélyére. A helyzetet súlyosbította, hogy a német politikusok a 2009. szeptemberi választások idején tanúsított halogatásukkal hozzájárultak a válság terjedéséhez a többi deficites tagállam körében.

Amikor az európai politikusok végre hajlandók voltak cselekedni, akkor már jóval nagyobb segélycsomagot kellett jóváhagyniuk: a piacok megnyugtatása végett egy 750 milliárd eurós európai stabilizációs alapot hoztak létre, amelyből 500 milliárdot a tagállamok közössége, 250 milliárdot pedig az IMF helyezett kilátásba.

A piacokat azonban ez sem nyugtatta meg, mert a felhasználás körülményeit a németek diktálták, akik a feltételeknek bizonyos büntető jelleget adtak. A befektetők felismerték, hogy a nagy munkanélküliség közepette végrehajtott deficitcsökkentés csak növeli az állástalanságot, és tovább nehezíti az államháztartási konszolidációt. Leértékelés hiányában a kiigazítási folyamat elkerülhetetlenül együtt jár a bérek és az árak leszorításával, ami a defláció rémét idézi fel.

Az euróövezetre kényszerített, mostani gazdaságpolitika a kontinenst elhúzódó stagnálásra vagy annál is rosszabbra kényszeríti. Ez pedig elégedetlenség és szociális nyugtalanság forrásává válik, végső soron pedig egész Európát megbéníthatja vagy elpusztíthatja az idegengyűlölet és a szélsőséges nacionalizmus hulláma.

Ha ez bekövetkezne, a felelősség döntő része Németországra hárulna. Az erős valuta és a kiegyensúlyozott költségvetések előmozdításáért önmagában még nem hibáztatható Berlin, a lépéseivel azonban önkéntelenül is deflációs politikára kényszeríti az euróövezet fennmaradó részét.

A németeknek ezért végre kellene hajtaniuk a következő gondolatkísérletet: ki kellene vonulniuk az euróból. Az újra bevezetendő márka ugrásszerűen megerősödne, miközben az euró a mélybe zuhanna. Ettől azonban Európa többi része versenyképessé válna, és „kinövekedéssel” tudna úrrá lenni a bajain. Németországnak ugyanakkor tapasztalnia kellene a túlértékelt valutával járó kínokat: a kereskedelmi mérlege negatívba fordulna, és megugrana a munkanélküliség. A bankok súlyos veszteségeket szenvednének el, és közpénzekből hatalmas tőkeinjekciókra kényszerülnének. A kormány számára azonban politikailag könnyebben kivitelezhető lenne a helyi bankok megmentése, mint akár Görögország, akár Spanyolország szanálása. Lenne emellett más kompenzáló tényező is: a német nyugdíjasok Spanyolországba vonulhatnának vissza, ahol király módjára élve közreműködhetnének az ottani ingatlanpiac talpra állításában.

Mindez természetesen hipotézis, mert annak elképzelhetetlen politikai következményei lennének, ha Németország kivonulna az euróból. A gondolatkísérlet azonban önmagában is hasznos lehet annak megelőzésében, hogy az elképzelhetetlen végül tényleg bekövetkezzen.

A szerző a Soros Fund Management elnöke

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org