Mellár: Nem a pénz hiányzik, hanem a politikusi alázat és a szaktudás

Eddig úgy tűnt, hogy az elmúlt egy év gazdasági intézkedései következtében a magyar gazdaság már túl van a nehezén. Az Orbán-kormány sikeresen kezelte a gazdasági válság következményeit: beindította a gazdasági növekedést, megállította az adósság felhalmozódását, kordában tartja az államháztartási hiányt, komoly erőfeszítéseket tesz a foglalkoztatás bővítésére és az államapparátus csökkentésére.

Csakhogy az éremnek van egy másik oldala is, amely ettől igen eltérő képet mutat. Az egyensúlyjavító intézkedések túlnyomó többsége csak átmeneti jellegű volt (válságadók, magánnyugdíjpénztárak államosítása), a gazdasági fellendülés kizárólag az export dinamikus bővülésére épült, a fogyasztás és a beruházások továbbra is stagnálnak. A foglalkoztatás nem bővült számottevően, a vállalkozásokat bénítja a körbetartozás és a kereslethiány, a háztartások devizaadósságban fuldokolnak, a költségvetés bevételei rendre elmaradnak a tervezettől. Mindezek a jelenségek jól mutatják, hogy még kedvező nemzetközi feltételek között is komoly gazdaságpolitikai intézkedésekre lett volna szükség, mert a Széll Kálmán-terv és az Új Széchenyi-terv önmagában nem látszik képesnek megoldani a felgyülemlett problémákat.

A válság újbóli beköszönte azonban még élesebben veti fel a gazdaságpolitikai váltás szükségességét. Ugyanis, ha a nemzetközi kereslet lanyhulása miatt az exportunk lényegesen mérséklődik, akkor az összes növekedési potenciálunk elveszik. A svájci frank árfolyamának az „égbe szállása” miatt a lakossági kereslet még évekig nem talál magára. A beruházások pedig ebben a bizonytalan klímában ugyancsak nem fognak nekilódulni, miközben a nagyvállalatok még további különadókra is számíthatnak. Az országkockázatunk tovább emelkedik, a nemzetközi piacokról pedig egyre nehezebb lesz forrást bevonni a hitelek megújítására.

Ennek ellenére a 2008. őszi összeomlás nem fog újra beköszönteni ez év őszén, annak ellenére sem, hogy most nincs kéznél az IMF és a Világbank rendkívüli hitele. Mindenekelőtt azért nem, mert lehet számítani Kína segítségére, ha befagynak a nemzetközi finanszírozási források. Másfelől pedig az Orbán-kormány már többször is bizonyította, válságkezelésben igen jó. Ha gyors és határozott válságelhárító intézkedésekre van szükség, akkor nem szokott hibázni. Sokkal nehezebben megy a békés gazdasági építkezés programja. Pedig most gazdaságépítésre lenne szükség, igaz, egyáltalán nem nyugodt és békés körülmények között.

Legalább négy területen kellene gyors és hatékony intézkedéseket hozni a gazdasági fordulat megvalósításához. Elsőként a vidékfejlesztés területén. A vidéki hatalmas munkaerő-tartalékot csak a helyi gazdaságok tudják újrafoglalkoztatni. Ezeknek a revitalizálásához pedig tőkére és keresletre van szükség. Ezért az államnak ki kell alakítani egy központi felvásárlási és értékesítési rendszert, valamint egy szövetkezeti alapon szerveződő termelési és finanszírozási rendszert. Másrészről újra kellene éleszteni a tetszhalott állapotban lévő Új Széchenyi-tervet és komoly vállalkozásélénkítési programokat indítani. Ehhez azonban először a körbetartozások ügyét kellene elrendezni, mindenekelőtt az önkormányzatok feltőkésítésével. Harmadrészt pedig szükség lenne a lecsúszó középosztály, a pusztuló egzisztenciák megmentésére, hogy valahonnan fogyasztási keresletre is számítani lehessen. Ennek megoldásához a devizahitelesek ügyének rendezése sem nem szükséges, sem nem elégséges. Negyedszer pedig egy új gazdasági egyezségre lenne szükség a külföldi tőkével, amely így stabilizálhatná a beruházási aktivitását.

Mindehhez azonban pénzre van szükség, mondhatja a türelmetlen olvasó, az pedig nincs. Megítélésem szerint azonban itt és most nem a pénz a szűkös eszköz, hanem a szakmailag megalapozott gazdaságpolitikai terv, a jól képzett végrehajtó apparátus és a politikusok illő alázata.