Beindult a spekuláció, hogy ki lehet Christine Lagarde utódja: nem várt helyről érkezhet az EKB következő elnöke
Frankfurt am Mainban, az Európai Központi Bank (EKB) tornyának legfelső szintjein egyre sűrűbben cserélnek eszmét az elnök jövőjéről. Noha Christine Lagarde szerződése hivatalosan 2027. október 31-ig szól, a brit média megbízható forrásokra hivatkozva állítja, hogy hamarabb fog távozni, mégpedig a többség szerint 2027 elején. Maga Lagarde tagadja ezt, bár már nem olyan hévvel, mint korábban.
Macron hattyúdala
A növekvő nyomás hátterében nem a bankelnök monetáris politikája, nem is az eurózónás – egyébként csökkenő – infláció, sőt még csak nem is a héják és galambok közötti szokásos harc rejlik, hanem a párizsi Élysée-palotában már csak béna kacsaként emlegetett Emmanuel Macron francia államfő erodálódó politikai hatalma.
Ha Lagarde lemondana, mielőtt ez a befolyás teljesen a nullára csökkenne, Macron – kvázi a hattyúdalaként – még beleszólhatna, hogy ki nyerje el a legfontosabb európai pénzügyi posztot.
Másfelől a jobboldali Nemzeti Tömörülés színeiben esetlegesen az államfői székbe beülő utódját – Marine Le Pent vagy Jordan Bardellát – megfosztaná ettől a lehetőségtől. Két legyet ütne tehát egy csapásra.
Mert aki tisztában van vele, hogyan töltik be az EKB csúcspozícióját, az nem annyira a makrogazdasági mérlegeket és előrejelzéseket vizsgálja, hanem inkább a politikai földrajzot. A kinevezés sohasem átlátható versenyben dőlt el, hanem Párizs és Berlin diszkrét alkuja rendezte, az érdekek, a befolyás és a kölcsönös megfontolások egyensúlya döntött.
Nem technokrata templom, hanem hatalmi központ
Rómának és Madridnak időnként megengedték, hogy elmondja a véleményét, sőt a kisebb államokat is nagylelkűen megkérdezték az elnökjelöltről, de csak azután, ha a döntést tulajdonképpen már meghozták.
A frankfurti EKB-torony ugyanis nem technokrata templom, hanem hatalmi központ. A magas infláció, a növekvő eladósodás és a geopolitikai feszültségek idején pedig sokkal inkább, mint valaha.
Most azonban, mintha változna a helyzet, amely egyre inkább egy sakkjátszmára emlékeztet, ahol nem a következő lépés számít, hanem a három lépésben elfoglalt pozíció.
Lagarde periódusa után Párizs második ciklusa gyakorlatilag lehetetlennek tűnik az európai hatalmi aritmetikában, különösen mivel Macron éppen leszálló ágban van, a többi ország pedig kezdi felmérni a lehetőségeit. Dél-Európa egyre magabiztosabb. Spanyolország, amely sokáig pusztán megfigyelő volt a játszmában, momentán a középpont felé nyomul. Olaszország szövetségeseket keres. Az északi államok stabilitást akarnak, de félnek a politikailag domináns, erős elnöktől.
Hollandia csap össze Spanyolországgal
Ebben a bonyolult hálóban nem igazán a jelöltek monetáris politikai elképzelései számítanak. Például Joachim Nagel, a német Bundesbank elnöke aligha számít komoly jelöltnek jegybanki körökben.
Németországot túl nagynak, túl ortodoxnak és túl kompromisszumképtelennek tartják ahhoz, hogy megtestesítse az európai konszenzust. Helyette a fókusz mind inkább két jelöltre szűkül, akik két különböző politikai stílust képviselnek.
Az egyikük Klaas Knot, a holland jegybankot régóta vezető elnök, aki a klasszikus stabilitásorientált pénzpolitika híve, és akit monetáris fegyelem jellemez, szkeptikus az állandó kötvényvásárlásokkal és az expanzív fiskális politikával szemben. Támogatói az árstabilitásra összpontosító régi rendhez való visszatérés esélyét látják benne.
Legfőbb riválisa a spanyol Pablo Hernández de Cos, a bázeli Nemzetközi Fizetések Bankjának vezérigazgatója – korábban a spanyol központi bank elnöke is volt –, aki szerteágazó nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezik, a politikában éleslátó, valamint Észak és Dél számára is egyaránt elfogadható.
Ráadásul Spanyolország még sohasem töltötte be az EKB elnöki posztját. Márpedig ezt Brüsszelben és az eurózónás fővárosokban is erős érvnek tekintik, jellemzően üdvözlik az európai erőviszonyok régóta esedékes korrekcióját. Ezért jelenleg őt tartják a legesélyesebbnek. Már ha úgy alakul.
Fókuszban a második sor
Ahogy az esélyek nyilvánvalóvá válnak, Párizsban és Berlinben a figyelem a második vonalra helyeződik át, azokra a pozíciókra, amelyek kevésbé láthatók, de gyakran fontosabbak, mint az elnöké. Onnan irányítják valójában a monetáris politika intellektuális architektúráját. Az EKB vezető közgazdásza, 2019 óta az ír Philip Lane, ő határozza meg jelentősen azt az elemzési keretet, amelyen belül a döntések megszületnek.
Lehetséges utódjaként egy nemzetközileg elismert német közgazdászt, Markus Brunnermeiert tartják számon, aki a várakozás szerint képes áthidalni a szakadékot a stabilitás és a pragmatizmus között.
További kérdés, hogy ki lesz az EKB kormányzótanácsa német tagjának, Isabel Schnabelnek az utódja. Az elmúlt években jelentősen megnőtt Schnabel befolyása
- a tőkepiacokra,
- a kommunikációra
- és az EKB stratégiai irányvonalára.
Aki pedig erre képes, az gyakran erőteljesebben alakítja a monetáris politikát, mint maga az elnök. Az a tény, hogy ezeket a mozgásokat a megfigyelők mind fontosabbnak tartják, az egy Európában gyakran elhallgatott folyamat következménye. Ami nem más, mint az EKB eredendően független monetáris politikájának lopakodó átpolitizálódása. Míg az Egyesült Államokban nyílt vita folyik a Federal Reserve függetlenségéről, Európában ugyanerről csendben, udvariasan, zárt ajtók mögötti megbeszéléseken, bizalmas dokumentumokban értekeznek.
Független maradhat-e az EKB?
A kérdés azonban ugyanaz: mennyire maradhat független egy központi bank, amikor az állami finanszírozásról, a banki stabilitásról, az éghajlati kockázatokról és a geopolitikai sokkokról dönt, és amikor a csúcspozíciókról kizárólag a vezető politikusok közötti megállapodások döntenek?
Lagarde korai távozása tehát többet jelentene pusztán személyi változásnál. Azt jelezné, hogy a monetáris politika továbbra is beágyazódik a nagypolitikába. Megmutatná továbbá, hogy az európai integrációt továbbra is a nemzeti hatalmi központok irányítják, még akkor is, ha az intézmények már jó ideje nemzetek felettinek, szupranacionálisnak tűnnek.
Európa monetáris politikája tehát nem Frankfurtban, nem az Európai Parlament plenáris üléstermében és nem a tudományos vitákban, hanem a fővárosokban dől el. Általában nem jegyzőkönyvezett megbeszéléseken és soha nyilvánosságra nem hozott kompromisszumokban. Amíg ez így marad, az EKB továbbra is Brüsszeltől függetlenül működik, miközben az euróövezeti államok politikai befolyása alatt marad.
Ajánlott videók
