A védelmi kiadások növelése sem gazdasági csodaszer

Noha Európa védelmi kiadásainak jelentős emelkedése várhatóan fellendíti majd a gazdasági növekedést, azért érdemes kalkulálni a szembeszéllel. Ennek finanszírozása ugyanis még a lazább brüsszeli költségvetési szabályok ellenére is kihívást jelent majd a már most is magas fiskális hiánnyal rendelkező országoknak.

Ursula von der Leyen, az Európai Bizottság elnöke úgy véli, hogy az európai védelmi kiadások javasolt növelése „vízválasztó pillanat” lehet. Most, amikor az euróövezet gazdasága ismét stagnál, azt gondolhatnánk, hogy a több százmilliárdos költségvetési többletkiadások elegendők lesznek ahhoz, hogy Európa tetszhalott gazdaságait feléleszthessék. De azért akadnak kétségek efelől. Bár a többletkiadások hozzájárulhatnak a növekedéshez, ez a hatás nem lesz azonnali, és a GDP-bővülés fellendülése az elkövetkező években csupán mérsékelt lehet.

Vannak országok, például Franciaország vagy Belgium, melyek jelenleg is túl magas költségvetési hiánnyal küzdenek, és a védelmi kiadások növelése csak távolabb vinné ezeket az országokat az Európai Bizottság által meghatározott 3 százalékos hiányra vonatkozó szabály teljesítésétől. Bár erre gyógyírt jelenthet a Stabilitási és Növekedési Paktum mentességi záradékának ismételt alkalmazása, mellyel az Európai Bizottság lehetővé tenné az országoknak, hogy a GDP 3 százalékánál magasabb költségvetési hiánnyal fussanak, ez az alapvető strukturális jellegű gazdasági és fiskális problémát nem oldja meg. Ezenfelül a NATO védelmi kiadásokra vonatkozó megemelt arányának elérése különösen nehéz lesz, tekintve, hogy sok ország már a jelenlegi 2 százalékos célértéket sem képes teljesíteni. Mindezek nehéz politikai döntések meghozatalát igénylik majd az országoktól.

Arra számíthatunk, hogy a védelmi kiadások a következő években érdemben növekednek, de már 2024-ben is erős emelkedés volt látható. Nagyobb volumenű megrendelések már most is érkezhetnek, de a kiadások típusától függően a védelmi megrendeléseknek hosszú az átfutási idejük, mielőtt tényleges eszközberuházásként megjelennek a GDP-ben. Bár arra számíthatunk, hogy az eurózóna növeli védelmi termelési kapacitását, a kezdeti eszközvásárlások jelentős mennyiségű importot eredményezhetnek (egyes számítások szerint 80 százalékos lehet a részarány), ami az európai termelőkapacitás felfutásával idővel szerény mértékben csökkenhet.

Ez azt jelenti, hogy bár Európa felfegyverzése első látásra úgy tűnik, mintha radikálisan fellendítené az EU költségvetési kiadásait és növekedését, azért ne várjunk gazdasági csodát a védelmi kiadásoktól, ugyanis mindez – legalábbis az első néhány évben – valószínűleg csupán 0,1-0,2 százalékkal téríti el fölfelé a GDP-t az alappályához képest.

Mindez ugyanis (a védelmi kiadások növelése és a költségvetési szabályok lazítása) egyértelműen felfelé mutató kockázat az inflációra és így a kamatlábakra nézve. A kérdés csak az, hogy mekkorák ezek a kockázatok. Az inflációs nyomás a várt tompító tényezők miatt viszonylag enyhének tűnik, de ez országonként is eltérő. Néhány országban, ahol már most is pozitív kibocsátási rés van, vagyis a gazdaság túlfűtöttnek tekinthető, a többletkiadások miatt gyorsabban emelkedhet az infláció. Ilyen például Portugália, Spanyolország, vagy Olaszország. Másoknak, például Németországnak, makroszinten több mozgástere van, mielőtt a szélesebb körű kapacitáskorlátok magasabb inflációs nyomást okoznának.

Ha az európai kormányok és költségvetések tényleg magukra veszik a gazdaságok fellendítésének és felfegyverkezésnek az oroszlánrészét, az EKB számára megszűnik a kamatcsökkentésre vonatkozó sietség lehetősége is. Ehelyett az EKB-ra az euróövezeti kormányok végső hitelezőjeként lesz szükség, például a transzmisszióvédelmi eszközön (TPI) vagy egy hozamgörbe-szabályozáson (YCC) keresztül, ami akárhonnan nézzük is, leánykori nevén államkötvény-vásárlás. És hogy ez mennyire a közeljövő? Eléggé, hiszen a mai gazdasági és költségvetési helyzetben akár hónapokon belül eljöhet az idő, hogy az EKB bevezessen valamilyen új eszközvásárlási programot, amikor egy tagállam adósságfinanszírozási korlátba ütközik a hirtelen megugró finanszírozási igény miatt (és most Németországra nézek a képzeletbeli térképen).